Előző mondatomat folytatva, ami a Helsingforsban történteket ecsetelte, folytatnám kicsit tagoltabban, mert ennek a bejegyzésnek a témája is több tagból áll és nem olyan kusza folyam, mint a hajóút és a finn főváros felfedezése, mert az egy hét alatt, míg ezt a megközelítőleg kétezer kilométeres kanyart megtettük a svédországot és finnországot elválasztó öböl körül, sok apró jól elkülöníthető történetet alakított a sors, amik külön külön beszámolót is megérdemelnének, de az egyszerűség kedvéért, meg hogy lemaradásunkat mihamarább behozzuk, ezeket összegyúrtuk egy bejegyzéssé. Tehát.             

Visszatérve szállásunkra reggel egy szerelő keltett, hogy jó lenne ha útnak indulnánk, hát ki is pattantunk ágyunkból, mint a felhúzott keljfeljjancsi, és gyorsan csipát törölve, kávét főzve a kapkodós pakolás után, hirtelen búcsút vettünk a lánytól, akinek a neve Milla volt, de erre már megint dr Cartoon emlékeztetett, mert a nevek azok amik otthon is a gyengéim, nem hogy egy olyan utazás során, hol nem mindig tudom pontosan hol vagyok. A kávé segítségével és a tegnapi éneklés édes örömével, még írtunk egy búcsúzó üzenetet a blogra, ami utazásunkat tartalmazza és a címe pedig az hogy stophopp.blog.hu, de ennek itt semmi értelme azt hiszem, de nem baj, elindultunk a nagy kalandra északra, majdnem úgy, mint Az út a vadonban, csak kicsit egyszerűbben és kevésbé vadon, mert aszfalt az majdnem mindig volt a lábunk alatt és stockholmig csak egyetlen egy jávorszarvast láttunk, azt is csak autóból, ennek ellenére kalandnak kaland volt, mert szerintem Kína után ez a második ország a világon, ahol még sosem láttak az emberek stoppost és itt úgy néznek rá, mint délafrikában a legdurvább aparheid rendszerben a feketékre. Így minden kétségünk ellenére hatalmas bizalommal megtelve egy heti hideg élelemmel, fejenként: napi 125g rizs vagy hajdina, 5dkg száraz kolbász vagy egy fél konzervhal, plusz a legborzasztóbb helyzetekre háromszor kettő sznikerszcsoki és komoly 7 deci jäger utánzat és a legnagyobb ünnepekre pedig egy jó kis hazai barackbefőttel felszerelkezve, amit még Tallinban szereztünk be mondhatni olcsóért, álltunk ki a Helsinkit elhagyó autóút legelejére a buszmegállóba, mert itt az emberek annyira nem értik a stoppolás lényegét, hogy ha nem autóbuszmegállóban állsz, akkor meg sem állnak, mert tényleg nincsenek annak a tudásnak a birtokában, hogy te mit akarsz ottan. Egy óra bemelegítés után, mert nem tudom, hogy mondtam-e már, de mi mint tapasztalt utazók a hozzáállásunkat úgy alakítottuk ki, hogy egy óra várakozás előtt be sem szállunk az autóba, mert akkor nem éreznénk hogy stoppoltunk volna, szóval mi már nyugodt lelkiismerettel a háromórás átlag várakozási időre vagyunk beállítódva, amit rendesen be is tartunk, persze csak átlagosan. Tehát egy óra után jött egy nő, kinek segítőkészsége simán legyőzte angolnemtudását, így tanácsára másfél kilométert előre sétáltunk az autópálya elejére, hátha ott jobban felvesznek minket, de onnan pedig egy fiatal apuka két gyerekkel küldött vissza egy közelebbi buszmegállóba, így egy jó kétóra helykeresés után végre ténylegesen munkának láthattunk. Nem is akármilyen munkának, egy nagyon szép és nemes munkának, ami az utazás legnemesebb és legélvezhetőbb formáját tartalmazza, mert amikor egy testhezálló óra várakozás után egy nyelvészkedéssel (egy finn, észtnyelvtanár és testvére) foglalkozó ikerpár aki közül az egyik annyira terhes, hogy minden benzinkútnál meg kell állni pipilnie csak azért tesz egy ötkilóméteres kerülőt,  hogy vissza tudjon kanyarodni és felvegyen téged az mindent megmagyaráz szerintem, mert ténylegesen ez történt és az öröm megint kiolthatalanul fellángolt már igazándiból nem is tudom melyik részünkben, mert sokadszorra történt meg ez, és hogy el ne felejtsük őket már össze is gyűjtötöttük az összes autóst aki volt kedves felvenni minket,majd hamarosan jön a lista.

Eszerint, mint mondtam, viszonylag hamar úgy egy felé, elég szép távot megtettünk és az épp szakadni kezdő esőben egy elég jónak igérkező autópálya benzinkútban vártuk, hogy az égből szakadó csapadék intenzitása alább hagyjon és mi újból hálás munkánkba kezdjünk. Elázni egyszer se sikerült az eddigi négy hét alatt (kopkopkop), ekkor is egy két perc alatt elállt e finn semmiből támadt zivatar így hamar a kijáratnál találtuk magunkat, hol északra tartó autókra lesve várakoztunk a mindenmegtörténhet kegyelmére, amit meg is kaptunk hatalmas kalappal, mert itt újbóli rekordot sikerült döntenünk, olyan szép és badar rekordot, mint Illés Béla a negyvenkét évével az MTK-ban, mert itt felváltott alvásokakkal szaggatott hétésfél óra várakozás következett. Egy olyan éhezéses, és a kitartásos várakozás volt ez, hol már az első napon az életmentő sznikersz csokihoz kelett nyúlnunk, mert a táplálékhiány és a szorult helyzet kezdett hatalmába keríteni minket, de csak kezdett, mert az örök szabály ami a stopposok kézikönyvének hetvenkettedik oldalán található, miszerint „amíg csokid van, baj nem érhet” érvénybe lépve legyőzte azt az átok aggályt ami ki próbált kezdeni velünk. Mert a csoki édessége és a benne rejtező karamell cukra és a földi mogyorók tört ropogása, teljeséggel elfogadtatta velünk a történteket, hogy majd minden úgy is megoldódik és semmibaj nem lehet, sőt még vajmi reményt is sugallt, hogy hiába csak hetven kilómétert tettünk meg az nap, majd a közeli tó naplementéje kárpótól mindenért, amikor hirtelen egy autó fékezett le melletünk mondván, hogy come boys és elvitt minket a varázslatos, öt kilóméterre lévő útelágazkodáshoz hol dél délnek fordul, észak meg észeknak kelet meg a maga jól ismert irányába, hogy legalább jó helyen álljunk és az célzat ami útunkat mutatja teljesen egyértelmű legyen, mert a benzinkút hol várakoztunk, hiába nézett ki jónak, a mi irányunknak csak kissé volt megfelelő. Tehát a tavat elhagytuk, de megmenekültünk attól a borzalmas érzéstől, hogy másnap reggel ott kell stoppolnunk, hol már egyharmad nap óta nem történt velünk semmi. stoppolás ilyen, vannak hétórás nehéz esetek, de biciklizés is olyan, hogy eséssel jár, mint ahogy a kedvencé lett hasonlatunk is mondja, de a minden megtörténhet Istene pedig olyan, hogy egyszerre mind a hét kezével fizeti ki, az ilyen fura eseteket, hogy a hétóravárakozás ördöge nem tudott a hit lelkünkben épült várába betörni. Mert az a hét kéz nem is mást osztott nekünk, mit egy nálunk fiatalabb sofört, ami a bővitett hippipont listába, mindenféleképpen bekerül, akinek szerepe a jutalomban az volt, hogy elvigyen minket negyven kilométert egy helyre, hol pontosan meghatározott időpontban kellett találkoznunk Jokkával, aki az ajándék maga volt és aki a második rész főfőszereplője lesz.

Trackback address for this post::

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.