Tehát akkor kérem szépen ez lenne a harmadik fejezete skadináv mini regényünknek, aminek témája, hogy mi történt kis csapatunkkal északnak indulásunk harmadik napján: szóval akkor este lett meg reggel és mi az autóbusz-megállóhelyen ébredtünk hálózsákainkban, az első járatra váró emberek fura nézelődésére és bökdösésére, mert azok a rohadékok ahelyett, hogy mindennapi munkájukkal törődtek volna, minket bökdöstek mindenféle botokkal, hogy keljünk már fel, hogy a nekik kirendelt helyen várhassák a buszt, vagyis az általunk elfoglalt padon. Gyors összepakolás után és kiadós benzinkutas kakkantás után, mert az előző napi grillparty kicsit megkavarta beleinket, máris útnak idultunk, vagy is vártunk arra, hogy valaki felvegyen és elindulhassunk utunknak. Sokat nem is kellett várni, mert egy még aznapos katona, ki repülőtiszt volt, de még éles bevetése nem volt, és szemei úgy áltak keresztbe, mint ahogy rocker zsoltinak szoktak a legrosszabb keritésszagattó kistarcsai üstitől, tehát jött egy ilyen katonaforma csávó aki elvitt minket, nem sokat egy tizenöt kilómétert, hogy ne ott keljen dekkolnunk, hol fájó emlékként belénk égett a nulla kilométerpernap rekordja és hogy fél óra várakozás után jöjjön egy nagyon fura figura, kinek verdájában a legrosszabb zene szólt mit el lehet képzelni, a nem csak a stopposok rémálma, hanem minden igényes zenehallgatónak a halk cauntry zene, mi zümmögésével a kialvatlan éjszaka után szörnyű hallucinációkat okozott, mert aludni nem lehetett rá, meg amúgy is milyen dolog bealudni egy autóban, ami szívességből elvisz téged magával, itt kell megjegyezzem azt a sziklaszilárd, rideg tényt, hogy Derék barátunknak Mustang úr a mohónak eddig szinte az összes autóban volt ilyen vagy ehhez hasonlatos élménye, mert nyitott szemmel, de mindenhol bealudt, vagy is kb két vagy esteleg három autó kivételével mindegyikben pihentette pilláit, hogy rémálmaival frissitse magát a következő etap megpróbáltatásiara.A halk és nagyon borzalamas muzsika ellenére túléltük az utat, és nagyon örültünk, hogy az eddigiekhez képest milyen jól haladunk, mert nem tudtuk,  hogy még vagy háromszor annyi út van betervezve, mint amennyit eddig összesen haladtunk Helsinkitől, szóval mondhatom úgy is, hogy nem voltunk teljesen képben a helyzetünkkel kapcsolatban, mikor ott álltunk az E4-es autóút melett, és a huszonöt fokos verőfényes napsütésben épp nem a másnaposságtól, hanem csupán a fáradságtól szédelegtünk, és elemeztük hogy a finnek mennyire hülyék, hogy még életükben nem láttak stoppost és ezt a legelképesztőbb módon próbálják a tudtunkra hozni, mert eddig csak egyszer volt a három hét alatt, hogy valaki számunkra teljesen érthetetlen okból eléggé internacionális jelét adta nemteccésének, miképpen a középső ujját aki haza vitte, mutogatta nekünk nagy bőszen a lett szikár alföld porfelhőiben, de itt a tavak tükörcserepeinek birodalomában majdnem minden második autós vagy dudált vagy integetett mint az idióták, vagy makiként utánozva minket hüvelykükkel játszottak, vagy kikiabáltak valamit pattogós nyelvükön, vagy lefelé mutattak öregujjukkal vagy csak nemiszervük méretét mutogatták két kezükkel vagy valami teljesen megfejthetetlen üzenetet közöltek megállás nélkül, ahelyett hogy megálltak és szépen elvittek volna magukkal, ha már úgy is arra mentek mint mink, mert csak egyetlen egy út volt északra és mi azon álltunk és ők arra mentek. Mi meg csak röhögtünk rajtuk és szenvedtünk a meglepő melegben és gondolkodtunk, hogy most jó e nekünk e globálisnak mondott felmelegedés e vagy nem e, vagy hogy az évszakok így megváltoznak és itt hol elvileg a fáma szerint nem kéne, ilyen nagy hőség van, mert a napon, hol álltunk tényleg nem lehetett sokáig bírni, és szerencsére nekünk csak egy óra néhányvalahány percet kellett várnunk, amikor Ropi Geller és a pesti srácok ötletére bevetettük az alma trükköt, ami abból áll, hogy amíg egyikőünk stoppol, a másikunk az almát próbálja előkotorni táskája eldugott zsebeiből, hátha a sors úgy akarja, hogy pont egy ilyen szerencsétlen pillanatban álljon meg valaki, mikor az egyik táskánk félig ki van pakolva a földre és stop és hopp és almatrükk és meg is állt valaki egy ezüstszínű hatalmas toyotával, hogy integetve jelezze, hogy menjünk, mert minket akar elvinni és akkor a félig kipakolt táskába eszeveszett gyorsasággal dobáltuk vissza a cuccokat, megjegyezve egymásnak, hogy az almatrükk mindig bejön. A szerencsék meg olyan, hogy ha egy helyre különös módon oda kell érnünk, mert amúgy mi nem siettünk sehova, de ha egy kontakt kapcsolat szállással meg van beszélve akkor nem praktikus nem oda érni, ezért ha valahova „oda kell” érnünk akkor a szerencse kacsingatós szeme ahogy Lamp Oil barátunk emlegetni szokta volt, mindig felénk tekint, hogy a legváratlanabb pillantban mentsen meg minket valaki, kivel pont időre érünk oda célállomásunkra, mert most is már vagy negyedszerre vagy ötödszörre, mikor semmi nagyratörő vágyunk nem volt csak legalább egy pár kilómétert haladni előre,  hogy ne a tűző napon kelljen állnunk, akkor jött egy autó aki rekordot döntő távolsággal, pont oda igyekezett mint mink, tehát így dőlt meg az egy autóval megtett ötszázkilóméteres álomhatár miért már hippipont is jár. Mert úgy adódott, hogy az almatrükkel elcsábított autós pont Rovaniamiba ment lappföldre, ott élő iszákos, mert ott mindenki iszákos, rokonait meglátogatni, igaz ez csak akkor derült ki mikor a beszállás után következő bemutatkozás után kiderült ki honnan pontosan hova tart, mert ezt az elején mikor beszálltunk nem sikerült tisztáznunk, de végült sikerült és  mi ott voltunk az autóban és a stoppolás második legjobb gyümölcsének édességét élveztük a sráccal, aki megint fiatalabb volt mint mi, vagy velem egyidős a társaság többi tagjainál fiatalabb, mégpedig azt az édességet, amit a minket célállomásra vivő autóban való utazás jelent, mert ez nemugyanolyan út, mint amikor tudod, hogy hamarosan ki kell szállnod és kezdeni a hercehurcákat az autóstopolással előről, hanem egy igazi nyugodt lelkiismerettel hátradőlős utazás, hol ha el is alszol, mert minden kocsiban elalszok, akkor a lidérces álmok, már nem is olyan lidércesek csak kicsit, főleg ha tudod, hogy hat órád van kipihenni magad az autóban a közel hatszáz kilométeres úton.                   

Az út nem volt egyszerű, mert sofőrünk nem tartozott a legtapasztaltabb vezetők közé és a közel tízórás út, mit levezetett, (minek negyedik órájában csatlakoztunk) igen csak kimerítette, minek következményében elég sokszor álltunk meg pihikélni, majdnem annyiszor mint az állapotos nyelvtanárral pisikélni. Na de nem akarom én bántai Nicot, mert rendes volt és legalább tudott vezetni nem úgy mint mi (itt hagy jegyezzek meg már megint valamit, egy röpke ríspektet húgainknak, kik előbb szereztek vezetői engedélyt mint mink, itt a helye a szmájlinak) és elvitt minket túránk legészakibb pontjára, honnan csak egy röpke kitérőt tettünk mikulás falvára, ami csak tíz kilométerrel van északabbra, mint ez a kimondhatatlan nevű Rovaniami, de ott csak egy pár órát töltöttünk, de gondolataim  hiába akarnak ennyire előre szaladni, megfékezem őket, és még az ezredik hippi pontokról, meg a csajokról kiket nem felejtettük el stírölni az út alatt. Szóval találkoztunk finn föld ezen városának strandján hostunkkal aki reményeink ellenére nem volt vállalható kinézetű és hiába szeretett enni ami igen csak meglátszott rajta, igazi tejcsárdás tehén volt és még nem is bántottam de tényleg, nekünk kaját nem adott, pedig azt írta magáról a kaucsszörfingen, hogy szeret főzni, na mindegy találkoztunk vele és róla eljutottunk arra a pontra, hol már elég széles skáláját láttuk a különböző népek nőnemű egyedeiből, hogy messzemenő következetetéseket tudjunk levonni. Egy általános megjegyzéssel kezdve, ahogy haladtunk a sarkkör felé a csajok egyre husibbak vastagabbak lettek és egyre kevésbé szégyelték ezt, ez a csaj is kinél majdnem sikerült megszállnunk is egy igazi vénusz volt olyan ősi törzsi kultusz baba, ki szívessen rakja ki a kirakatba mivel a teremtő megáldá és mivel ő áldja meg azokat kik hozzá mernek érni. Szóval kicsit részletezve szép sorjába, persze tisztelet a kivételnek, kinek nem inge ne vegye gatyára, meg vannak akik a paplan helyett is a papnét választják, így elmondható, hogy a csehekről nem érdemes szót ejteni, átlagosak, semmi fikázható jellegzetesség, a németeket inkább hagyjuk, ott csak a bevándorlók adta vérfrissités az, mi mentheti a menthetőt, kivéve, ha valaki szereti a szadomazót, a lengyel csajokról kettős volt a vélemény, de utólagos módosítással tízből hatost kapnak, a vilniusban tapasztaltak voltak a legmeglepőbbek és teljes felelősségünk tudatában és egyöntetű eredményre jutva ők voltak a legcsinosabbak és leginkább valamire használhatók, úgy egy sima hétköznap délután akadt bőven min legeltetni szemeinket és fantáziánkat, akkor már sokadjára említek meg valamit csak közbevetőleg a magyar etalontól azért etalon mert utol és megközelíthetetlen, folytatva a lettek nagyon oroszosak és jóltápláltak voltak, nagyon keleti arcberendezéssel, mit mi értékelni nem annyira tudtunk, másik meglepetés pedig az észetek voltak, hol majdnem minden stimmelt csak vakolókanállal sminkelték magukat, amit sehogy se tudtunk mire vélni, mint hogy farkas rejtezik a báránybőr alatt, a finn tél sajnos mindent elront mert itt olyan sonkás tartalékokat igényel, hogy a legszívesebben fölraknám füstölni húsvétra őket mint vadászidényt hirdetve hálót vetnénk rájuk, itt a svédekről egy két szó mert témába vág mert itt vagyunk, messziről mindenkit leköröznek, meg az is jót tesz nekik ha nyolcvannal mennek el melletted az autóval, de stockholm egy felhízlalt barbi paradicsom, ami nem túl megnyerő.

  Jokka aki pontosan huszonkét perccel azután vett fel minket autójába, miután kiszálltunk a csodás fenyőfákkal szegélyezett tájba rejtett  képzeletszüllte szálláshelyünk mellett, abból az autóból, ami részese volt a tapasztalásnak, ami a nálunk fiatalabb sofőr vicce volt, és elvitt minket az eddigi leglehetetlenebb nevű városba, amit valaha stopos írt ki táblára és amit minden velünk találkozott ember máskét ejtett, annak ellenére, hogy a finnek arra annyira büszkék, hogy nyelvük egyszerűsége abban rejlik, hogy mindent úgy ejtenek amint írnak, vagy is: Jyväskylä.    Vagy is Íveszkulába vitt minket ez a Jokka nevezetű furcsa szerezet, aki egy szerencsétlen hohohorgász alakjába bújt, kinek legnagyobb balesete az volt életében hogy e bolygóra megszületni kényszerült, de ennek a gyermekori traumájának megoldáskeresésébe most nem mennék bele, mert nem akarom lelőni a poént előre, egyenlőre maradjunk annyiban, hogy a maga furcsaságával tényleg meglepetés volt, ami mindent kárpótolt az addigi nap várakozásaiért és tényleg nagyon fura volt, de ez csak szépen lassan bontakozódott ki elöttünk. Előszőr csak kapizsgálni keztük, hogy jófejsége ellenére, meg annak ellenére, hogy sajnos nem tudja hol található lángoktól oly sokszor öleletett kis hazánk, valami mélyen rejtezkedő droidság áradt belőle, amit lazaságával nagyon ügyesen próbált leplezni, de szakértő szemeinket nem tudta kikezdeni, így kissé feszengve és kissé hablagyolva megpróbáltuk neki előadni, hogy mi is az a hippipont gyűjtés meg csak úgy a nagyvilágban való utazgatás amit kristobál kollega oly szép magyar szóval jellemzett,  hogy csavargás, de nem nagyon ment neki a megértés, ezért inkább másra terelte a szót, hogy ne csöndben keljen kiszenvedni a nagyven perces utat. Mint mindig, ha hazádról nem tudsz beszélgetni valakivel, második opciónak van egy jól bevát aduász amivel sikeresen lehet a beszélgetést megmenteni és az pedig a zene témája, amiről legrosszabb esetben is legalább tíz percet lehet nyerni amíg valami más ötlet ki nem ugrik fejedből, de szerencsénkre más ötletre nem volt szükségünk, mert e formának a zenei izlés valami olyan korcs génkezelt egyedi finn finomságot rejtett, aminek megértése, meghaladta képzeleteink legmagasabb csillagbérceit, mert a vallásos emó zene fogalmával a még a híres nevezetes matula magazin zenebuzi rovatán  fakultált Itihazatelefonál munkatársunk se tudott mit kezdeni. Márpedik a mi Jokkánk ténylegesen ezt a zenét szerette sőt mi több szerezte és játszotta is nem akárhol hanem az iveszkulai husvétista vagy pünködista vagy adventista vagy erőspista (ezt pontosan sose sikerült tisztázni de a négy közül az egyikbe biztos) közösség összejövetelein a templomban, hol nem csak a rock sztárnak képzelt énekes síkítja bele a mikrofonba az Istenről költött torz, kusza gondolatait, hanem az első sorban tomboló tinik hada is(!), na ezt rakjátok föl a spejzba a befőttek közé, mert mikor erre fény derült és az arc volt kedves meg is mutatta nekünk e génkezelt torzszülöttett, azt hittük ott helyben a gatyánkba vizelünk, mert a belőlünk feltörni vakaródzó hahotát alig bírtuk vissza tartani. Emó a templomban ezért tényleg megérte hét órát várni, mert egy ilyen beteg srác az akinek a kedvéért vagyis hogy egy ilyen beteg sráccal való találkozás kedvéért indultunk útnak, hogy tapasztaltabb legyünk a világgal, ami a jó öreg közhely fényében ténylegesen egy és összefüggő, hatalmas állatkert, amiben emberek nincsenek ketrecbe zárva, de nézni őket lehet és érdemes. De nehogy azt higgyétek kedves barátaim, hogy e magas labdát ne csaptuk volna le, ha már annyit gyakoroltuk utunk során a röplada játékot, mert egy szektás autójában ülni és érdeklődését irántunk feltüzelni, pont nekünk való feladat, mert semmi másra nem vágytunk jobban, hogy minket egy kicsit megtéríteni akarjon, mert egy ilyen mókát kihagyni tényleg bűn lett volna, de sajnos mély fiatalkori lelkisérelmei mögött húzodó droidsága  ezt nem tette lehetővé, mert a prédikáció és evangelizáció képpesége nem adatott meg neki, de szerencsénkre ő legalább olvasta a bibliát és tudta mi a dolga, mert szállás érdekében telefonálgatni kezdett, mert valóban kicsi lakása, amit volt olyan mázlink belülről is láthattunk, kvártéjt nem tudott biztosítani, de kosztot igen, ezért meg azért mert sehol nem talált nekünk nyugvó helyet, és miután fastfood mixéből (sült krumpli, virsli, fasírt golyó, mexikói zöldség mix, hal rúd, meg minden eféle fagyasztott nyalánkság) és általa forgalmazott fagylaltból jól bevacsoráltunk, elvitt minket a közeli tó partjára, mert itt a finn felföldön (csak mert magasan van) minden utcasarokhoz legalább egy, de átlagosan két tó tartozik, hol felverhettük sátrunkat és békében és jólakottan dicsérhettük újból nyugtával a napot. És hogy a teremtő tényleg minden szenvedés hét kézzel fizet vissza, bizonyításként meginvitált minket egy másnapi városnézésre, meg a strandolásra, meg a közösségi összejövetelre ami egy másik tó szigetén helyezkedett el, és ahol grill és szauna várt minket és aminek ellent sajnos nem tudtunk mondani. Még egy kicsit a szobájáról, ami ha üres lett volna is akkor is kényelmetlenül fért volna bele a két nagytáskánk, rólunk még nem is beszélve, de nem üres volt az a szoba, hanem a téli hideg hónapokra és közel huszonnégy órás sötétségekre és háromméteres hóra felhalmozott mindenféle kacattal zsúfolt lyuk, amiben tvshop-os hátmasszírozó szőnyeg, tévé, videó játék, lábmasszírozó, meg kitudja még micsoda dolgok voltak felhalmozva, mert a finnek ilyenek, semmi dolguk és télen nem tudnak mit csinálni csak ülnek otthon és marhaságokkal baszakodnak. De ez csak egy észrevétel volt, ennél érdekesebb a másnap, mikor kocsival jött értünk, hogy megmutassa üres és teljesen egysíkú városkájánal számunkra érdektelen jellegtelenségeit, amit egy kis kaja reményében nagy oda figyeléssel és érdeklődéssel követtünk, így alakulhatott hogy több időt áldoztunk a semmire, mint Helsinkire, igaz ott sincs semmi, de legalább ezt megtudtuk, hogy a finn kisváros pont olyan, mint a filmeken látható, kicsi unalmas és gazdag, hol senkinek nincs semmi dolga csak fagyizni és plázába(a legmagyarabb értelemben) járni, mert ahhoz van eszük. Fagyit reggeliztük dr cartón füstöltsajtos karamellásat én pedig medvecukros szilvásat, minek konkluziójaként megfogadtuk, ha nem értjük mi van kiírva a fagyis vájdlig elé akkor csak a jó öreg mindig megbízható csokoládénál maradunk, utána pedig annak ellenére, hogy túránk legdrágább országában, még boltba se akartunk menni, nehogy szélütést kapjunk az árak láttán, shoppingolni kellet mennünk vendéglátonkal, mert épp nagy leárazások voltak és még nem volt ideje vásárolni, így az árak kb leértékelve voltak egyenlőek a váciutcai árakkal, kicsit felfelé kerekítve. Nem akarom tovább húzni a szót, mert sokminden van még mi történt velünk, tehát nagylevegő, mert az nap még voltunk egy harmadik  tónal, nem ahol aludtunk, és nem ahol a szigeti hitgyüli várt minket, hanem egy harmadiknál (mert ebben országban 500nm-es vagy nagyobb állóvízből több mint tízezer található) strandoltunk egy kicsit és az eddigi legélvezetesebb röplabda játékot játszottuk Jokka ministráns barátaival, kikkel együtt mentünk el a már nagyon várt szigetre, vagy is mentünk volna velük, ha értelmetlen módón egy gyerekméretű mentőmelénytben nem akartak volna kényszeríteni egy ötperces csónak útra, így tehát a sport nevében, meg hogy megmutassuk a nyelvrokonnak gúnyolt finneknek,  hogy milyen az a császár-komjádi-hajósalfréd magyar vircsaft, úszásnak adtuk a fejunket vagy is az egész testünket, aminek köszönhetően a szauna, ami már befűtve várt reánk, jobban essen és a grill kolbász meg oldalas meg csirke, meg békönbetekert szarvasgomba is jobban csússzon, ami csúszott is, mint hülye gyerek a hódmezővásárhelyi vagy melyik aqvaparkban. Meglepetés volt, hogy itt a szigeten, hol rajtunk kívül vagy még száz szektás süttette a hasát a ferdén beeső kellemes napfényben, üté meg fülünket az utunk során az első szittya magyar szó, amit konkrétan nekünk szegeztek és amit nem mi tanítottunk barátainknak, hanem az egyetem magyar szaka, mert ezen a bizonyos szigeten ketten is beszéltek magyarul, mind idősebbek és mind egymástól függetlenül a hamis nyelvrokonság jegyében a helyi felsőoktatásban vertek a fejükbe, így vigyázni kellett mit mondunk, inkább gyorsan arrébb is álltunk, mert már esteledett és még nagyon sok volt hátra a szantaklozig, meg amúgy is nagyon unalmasak voltak az itteni népek, a kaja meg már megvolt, misére nem volt kedvünk menni és a szánkra is vigyázni kellett, tehát értitek ti, nem kell még magyaráznom, miért is sürgettük a lépőágat, aminek következménye az volt, hogy még is belegyömöszöltük magunkat a mentő melénybe, de megérte, mert így hamarabb kezdhettünk újabb rekord kisérletbe, mégpedig a nulla kilóméteres napi megtett táv fényes rekordjának kisérletébe, de ez legyen egy újabb mondat tárgya. Tehát este nyolc volt, már mikor minden apró cseprő dologgal végeztünk és barátunk, vendéglátónk, jughurtal meg enerdzsidrinkkel felszerelt, és ki vitt minket az autópálya kereszteződésbe, a már szokványosnak mondható buszmegálló stoppolás tevékenység megkezdésére, és mielőtt még valaki hülyének nézne jogosan, hogy ilyen kései időpontra tettük a kezdést, terveink úgy szóltak, hogy csak felvesz valaki, hisz ha éjjel egyig-kettőig annyira világos van, hogy természetes fénynél szabad szemmel jól, 202 szó/perc átlagsebességgel lehet olvasni, márpedig itt nyáron annyira világos van akkor anagyszámok törvénye alapján, mert még mindig volt öt óránk autót megállítani, csak fölvesz valaki minket, hogy  három órás átlagot tartani tudjuk, de mit mondjak, mit szépítsek nem volt valaki, aki ezt az apró szívességet megette volna, így hippipontért volt buszmegállóban alvás, meg éjjel egykori olvasás a szabadég alatt, az itt elviselhetetlenek modott, de igazából elviselhető szúnyogokkal harcolás, meg két kör póker talált kártyával, hol Mustang úr a mohó két gyors kör alatt elvesztette összes szedettvedett aprópénzét. Tehát ennyi volt a második fejezet, mindjárt jön a harmadik,  hogy hogyan jutottunk le rovaniamiba és hogyan sikerült még aznap megszerezni az 1000. hippipontocskát.         

Előző mondatomat folytatva, ami a Helsingforsban történteket ecsetelte, folytatnám kicsit tagoltabban, mert ennek a bejegyzésnek a témája is több tagból áll és nem olyan kusza folyam, mint a hajóút és a finn főváros felfedezése, mert az egy hét alatt, míg ezt a megközelítőleg kétezer kilométeres kanyart megtettük a svédországot és finnországot elválasztó öböl körül, sok apró jól elkülöníthető történetet alakított a sors, amik külön külön beszámolót is megérdemelnének, de az egyszerűség kedvéért, meg hogy lemaradásunkat mihamarább behozzuk, ezeket összegyúrtuk egy bejegyzéssé. Tehát.             

Visszatérve szállásunkra reggel egy szerelő keltett, hogy jó lenne ha útnak indulnánk, hát ki is pattantunk ágyunkból, mint a felhúzott keljfeljjancsi, és gyorsan csipát törölve, kávét főzve a kapkodós pakolás után, hirtelen búcsút vettünk a lánytól, akinek a neve Milla volt, de erre már megint dr Cartoon emlékeztetett, mert a nevek azok amik otthon is a gyengéim, nem hogy egy olyan utazás során, hol nem mindig tudom pontosan hol vagyok. A kávé segítségével és a tegnapi éneklés édes örömével, még írtunk egy búcsúzó üzenetet a blogra, ami utazásunkat tartalmazza és a címe pedig az hogy stophopp.blog.hu, de ennek itt semmi értelme azt hiszem, de nem baj, elindultunk a nagy kalandra északra, majdnem úgy, mint Az út a vadonban, csak kicsit egyszerűbben és kevésbé vadon, mert aszfalt az majdnem mindig volt a lábunk alatt és stockholmig csak egyetlen egy jávorszarvast láttunk, azt is csak autóból, ennek ellenére kalandnak kaland volt, mert szerintem Kína után ez a második ország a világon, ahol még sosem láttak az emberek stoppost és itt úgy néznek rá, mint délafrikában a legdurvább aparheid rendszerben a feketékre. Így minden kétségünk ellenére hatalmas bizalommal megtelve egy heti hideg élelemmel, fejenként: napi 125g rizs vagy hajdina, 5dkg száraz kolbász vagy egy fél konzervhal, plusz a legborzasztóbb helyzetekre háromszor kettő sznikerszcsoki és komoly 7 deci jäger utánzat és a legnagyobb ünnepekre pedig egy jó kis hazai barackbefőttel felszerelkezve, amit még Tallinban szereztünk be mondhatni olcsóért, álltunk ki a Helsinkit elhagyó autóút legelejére a buszmegállóba, mert itt az emberek annyira nem értik a stoppolás lényegét, hogy ha nem autóbuszmegállóban állsz, akkor meg sem állnak, mert tényleg nincsenek annak a tudásnak a birtokában, hogy te mit akarsz ottan. Egy óra bemelegítés után, mert nem tudom, hogy mondtam-e már, de mi mint tapasztalt utazók a hozzáállásunkat úgy alakítottuk ki, hogy egy óra várakozás előtt be sem szállunk az autóba, mert akkor nem éreznénk hogy stoppoltunk volna, szóval mi már nyugodt lelkiismerettel a háromórás átlag várakozási időre vagyunk beállítódva, amit rendesen be is tartunk, persze csak átlagosan. Tehát egy óra után jött egy nő, kinek segítőkészsége simán legyőzte angolnemtudását, így tanácsára másfél kilométert előre sétáltunk az autópálya elejére, hátha ott jobban felvesznek minket, de onnan pedig egy fiatal apuka két gyerekkel küldött vissza egy közelebbi buszmegállóba, így egy jó kétóra helykeresés után végre ténylegesen munkának láthattunk. Nem is akármilyen munkának, egy nagyon szép és nemes munkának, ami az utazás legnemesebb és legélvezhetőbb formáját tartalmazza, mert amikor egy testhezálló óra várakozás után egy nyelvészkedéssel (egy finn, észtnyelvtanár és testvére) foglalkozó ikerpár aki közül az egyik annyira terhes, hogy minden benzinkútnál meg kell állni pipilnie csak azért tesz egy ötkilóméteres kerülőt,  hogy vissza tudjon kanyarodni és felvegyen téged az mindent megmagyaráz szerintem, mert ténylegesen ez történt és az öröm megint kiolthatalanul fellángolt már igazándiból nem is tudom melyik részünkben, mert sokadszorra történt meg ez, és hogy el ne felejtsük őket már össze is gyűjtötöttük az összes autóst aki volt kedves felvenni minket,majd hamarosan jön a lista.

Eszerint, mint mondtam, viszonylag hamar úgy egy felé, elég szép távot megtettünk és az épp szakadni kezdő esőben egy elég jónak igérkező autópálya benzinkútban vártuk, hogy az égből szakadó csapadék intenzitása alább hagyjon és mi újból hálás munkánkba kezdjünk. Elázni egyszer se sikerült az eddigi négy hét alatt (kopkopkop), ekkor is egy két perc alatt elállt e finn semmiből támadt zivatar így hamar a kijáratnál találtuk magunkat, hol északra tartó autókra lesve várakoztunk a mindenmegtörténhet kegyelmére, amit meg is kaptunk hatalmas kalappal, mert itt újbóli rekordot sikerült döntenünk, olyan szép és badar rekordot, mint Illés Béla a negyvenkét évével az MTK-ban, mert itt felváltott alvásokakkal szaggatott hétésfél óra várakozás következett. Egy olyan éhezéses, és a kitartásos várakozás volt ez, hol már az első napon az életmentő sznikersz csokihoz kelett nyúlnunk, mert a táplálékhiány és a szorult helyzet kezdett hatalmába keríteni minket, de csak kezdett, mert az örök szabály ami a stopposok kézikönyvének hetvenkettedik oldalán található, miszerint „amíg csokid van, baj nem érhet” érvénybe lépve legyőzte azt az átok aggályt ami ki próbált kezdeni velünk. Mert a csoki édessége és a benne rejtező karamell cukra és a földi mogyorók tört ropogása, teljeséggel elfogadtatta velünk a történteket, hogy majd minden úgy is megoldódik és semmibaj nem lehet, sőt még vajmi reményt is sugallt, hogy hiába csak hetven kilómétert tettünk meg az nap, majd a közeli tó naplementéje kárpótól mindenért, amikor hirtelen egy autó fékezett le melletünk mondván, hogy come boys és elvitt minket a varázslatos, öt kilóméterre lévő útelágazkodáshoz hol dél délnek fordul, észak meg észeknak kelet meg a maga jól ismert irányába, hogy legalább jó helyen álljunk és az célzat ami útunkat mutatja teljesen egyértelmű legyen, mert a benzinkút hol várakoztunk, hiába nézett ki jónak, a mi irányunknak csak kissé volt megfelelő. Tehát a tavat elhagytuk, de megmenekültünk attól a borzalmas érzéstől, hogy másnap reggel ott kell stoppolnunk, hol már egyharmad nap óta nem történt velünk semmi. stoppolás ilyen, vannak hétórás nehéz esetek, de biciklizés is olyan, hogy eséssel jár, mint ahogy a kedvencé lett hasonlatunk is mondja, de a minden megtörténhet Istene pedig olyan, hogy egyszerre mind a hét kezével fizeti ki, az ilyen fura eseteket, hogy a hétóravárakozás ördöge nem tudott a hit lelkünkben épült várába betörni. Mert az a hét kéz nem is mást osztott nekünk, mit egy nálunk fiatalabb sofört, ami a bővitett hippipont listába, mindenféleképpen bekerül, akinek szerepe a jutalomban az volt, hogy elvigyen minket negyven kilométert egy helyre, hol pontosan meghatározott időpontban kellett találkoznunk Jokkával, aki az ajándék maga volt és aki a második rész főfőszereplője lesz.

Helsingford, az autó pálya hája

részegen reszkető finn részletek

Volt már olyan, hogy egyszer találkoztam egy olyan emberrel aki hallatott egy olyan emberről, aki a mindentudás internetén olvasott egy hajóról, ami akkora, mint a lánchíd, na most a mi utunk úgy hozta, hogy nem csak két szép bocibarna szememmel láthattam ilyet, hanem a szép két fokhagyma fenekemet is felrakhattam reá, igaz, hogy hogyan engedhettek fel minket erre a csodára csak a bankszámlakivonatom ellenőrzésekor derült sarki fény, mert ezek a kapzsi kurafiak képesek voltak a bőrőm alól is kihúzni utolsó garasaimat, na jó ez így nem teljesen fedi a valóságot, csak példaképpen említém, hogy érzékeltessem, hogy nem volt olcsó mulatság Tallinból Helsinkibe jutni, de ez is sikerült mint minden a szerelmes Isten jó kegyéből édes tesókám, ahogy mifelénk a battai kiskocsmában nyomják a vakert a helyi sápadtnak kicsit sem mondható arcok.

Annyi sok minden robban eszembe, ha erre a hajó útra kell vissza emlékeznem, hogy nem is tudom melyiket ragadjam meg, a szélkakas minden írányába repülő emlék és benyomás darabkák közül, hogy történetemet elkezdjem és szép láncba fölfűzzem rá a többi emlék és benyomás darabkákat, amik a szélkakas minden írányában repülnek szét, így hagyatkozok a véletlenre és a legelsőnek a klaviatúrára fröccsenő részeket rendezem olvasható formába és majd a meglátás módjával kiderül mi lesz, mert mindig ez van, ha sok idő elteltével kell visszaemlékezni a történtekre, hisz  ilyenkor az idő már rég megrészegítette a fülembe duruzsoló hangok adóját és így az már a kevesek által érthetőbb nagyon ősi broáf nyelven beszél, de ennek ellenére igérem, hogy legjobb tudomásom szerint megpróbálok érthetően fogalmazni, hátha megy és hátha sikerül, de ha nem megy és esetleg netán netán nem sikerül, majd Dr Kartón, ha egyszer kedve úgy tartja leírja mégegyszer valami emberibb nyelven. Egyetlen árva szóban rejlő egyezer gondolat ide vagy oda, nem egy kis gondola volt mi átvitt minket azon a szoroson, hol egykoron az szovjet vörös csillagot viselő motorosszánok a különlegesen kiképzett alakulataikat szállították, hogy a büszkén harcoló finn testvérek ellenállását megtörjék, hanem mint föntebb már említettem legalább láncíd méreteket öltött nyolc-tíz emeletével és számtalan butikjával és parfüm boltjával, meg éttermével és fedélzetével és komp részével, hol  autók melett igen nagy, hat tengelyes, úgynevezett nyerges kamionokat is szállított, meg buszokat is, mert bizony ekkora nagy volt a szembe egyszerre bele nem férő és nem gondola méretű, és dudált egyet és dudált kettőt, mint a télihadjárat nehéz lövegeit visszhangozta a parti sziklafal és morogva kitolatott a kikötőböl, hogy kétórás útját megkezdve minket elszállítson és minden rendben menjen és, hogy rájöjjünk, hogy ha nincs vihar meg semmi más fennakadás akkor az utazásnak ezen formája, amit ekkora nagy hajókkal végeznek és csak százashuszas minutumig tart nem is rejt magában olyan nagy és különleges élményt és élvezetett,  mint azt elsőnek gondolná az utazó csak pont akkorát, hogy az is ki legyen próbálva és ezt is megéltük, de szerelemre nem lobbant semmilyen virágot az embernek azon legelőin, hol érzelmeinek virágai nyiladoznak, hogy vissza vággyon a tattra, hogy mégegyszer átélje a hullámok okozta himbálódzást és a kijáratnál való tülekedést, e helyett embertelen mennyiségű turistát rejt magába, nagy büszkén akik a világ minden tájáról érkeznek, még rajtunk kívüli magyarokat is, meg négerektől elkezdve, arabfejkendősőkőn át ferdére húzott szemű öltönyös üzletembereket is, de legfőképpen finneket akik jó módukban és utánozhatatlan alkohol szeretetükban kocsmának használják tallin egész városát, meg magát a hajóutat is, mert itt úgymennek a dolgok, hogy délutáni beszélgetős sörözés néven veszenek egy retúrt az észtek ipariszesz tanyájára (ez nem igaz, tallin nem az alkoholidok fővárosa még az utcán inni is alig szabad, és riga sokkal olcsóbb és sokkal oroszosan iparibb spirituszt forgalmaz, de ezt a finnek nem tudják, meg az amúgy is messze van tehát finn szemszögből nézve előbbi állításom mégis igaz, hát nem szép az ellentétek szimfóniája) és odafelé lévő két órában alapozás képpen megpróbálják a hajón leledző összes lónyálat magukba önteni és ez most nem vicc ami következik, mert a dolgok olyanok itt ezt a két szép boci szememmel látattam, hogy fejenként azaza perkoponya legalább hat rekeszt sört és ugyanennyi rekesz töményet vásárolnak maguknak a legközelebbi bótban, és haza felé megprópálják ezt is elpusztítani, és ez igaz és ez így való vagy ne legyen a nevem szabó, mert ettől sárgás és sós a tenger, mert a sok ital miatt mind a vízbe hugyálnak a finnek akik a hajót és tallinn egész városát kocsmának használják és ettől nem lobban szerelemre érzelmeink rózsafája, mert a részeg finnek ocsmány harsogása és hangoskodása mindent elront, és most második hullámban érkeznek a klaviatúrára benyomás foszlányok, mert a finn hangoskodás és a finn hang, a finn nyelv olyan mint a kalápács ütés az agynak, mint ha samukalapáccsal vernék az eszedet, aminek hatására a hahota nem akarna megszakadni, mert beszarsz és behugyozol, mint az arcok a kazincbarcikai kocsmában mondták volt, mikor megverésemet ecsetelték, amiből különben nem lett semmi, de ez csak röpke kitérő  nem ez a lényeg, hanem hogy a finn lények úgy beszélnek mintha gumilabda pattogna a szájukban, a fiukéba nagyobb és pattogósabb, a lányokéba puhább kevésbé pattogósabb labda, ami az elején csak a nyelvüket akasztja, de a hetedik kilencedik szó után végeszakadatlan pattoggásba kezd és csak hánnya ki magából az elválaszthatatlan szavakat, mik kilométer hosszúak, és a dupla ö-ket meg a dupla ä-tokat meg az eö-ket meg ia-kat meg a dupla e-ket meg az ey-okat és tartalmazzák az ősszes szláv nyelvből hiányzó egyedüli hangzókat, mert a finnek voltak akik bosszúból, hogy ilyen istenháta megetti világsegglyuka helyen kell élniük a szlávoktól elopták a magánhangzókat, hogy ők sokkal frekventáltabb helyen élhetnek az ezersebből vérző, de csak is szerethető öregkontinensen, honnan mink is származunk szép szál magyar hazafiak, kik kivételesen büszkék ékesen, mint a debrteceni nagyharang, csengő nyelvünkre, ami minden tudományos tévhit és aberált nyelvész elemzés ellenére kijelenthetem nem nyelvrokon a finnekével, mert amióta a világ ezen a kacsalábán forog, azóta még egyetlen egy siket ember se hallott ilyen badar beszédet, hogy ez a japános, ugrándozós nyelv ami úgy hangzik, mint ha orángutánok olvasnák visszafelé a Macskák dalszövegét, Arany mívelt nyelvéhez hasonlatos lenne, mert az ittfolytatott kutatómunkánk megállapította, hogy csak és kizárolag öt szó hasonlatos a két nyelvben amelyik közül az egyik a rántotta, a másik meg az ikea, és a kéz, víz, köszönöm de ezek csak nagyon gyanúsan, tehát most teljes felelősségemben kijelentem, hogy Mustangúr a moho nyelve nem hasonlatos ám a finnekéhez, főleg akkortájt nem és példaképpen akkor nem, ha a híres broáf az aki diktálja a szavakat, tehát ezek lennének azok mik első és második bliccentésre a billentyűzeten kiolvasásra találtattak és hírtelen meg is akadtam, de nem a kezem, mert az örökké mozog, hanem a levegőben repülő emlék foszlányok, a hajóútról, de talán nem maradt ki semmi, ami a fedélzeten történt, ezért haladhatunk tovább a megérkezésre, egyet mondhatok, nem volt mindennapi, mert ahogy a dr karton szokta volt mesélni, a helsinkibe való megérkezést, számunkra az volt a meglepőbb, hogy és már tudom is hogy mi akart kimaradni, mert azt akartam írni ami még a belvárosba való megérkezés előtt de a hajóút után következett és a részeg finnekhez tartozik, hogy vendégszeretetből, mint azt késöbb is tapasztaltuk, jelesre vizsgázva már a kikötőben a város felé dölöngélő fiatalok, felajánlották segítségüket, hogy tizenegy megfáradt utazón segítsenek esetleg bármiben amiben kell, de két apró bibi csúszott jóakaratuk útjába, hogy volt már kontaktunk itt, kiben bizakodásunk magas szinten leledzett és az ő véralkohol szintjük a figyelmüket ide oda cikázta, így a legelső sarkon nálunk érdekesebbet találtattak, ők a részeg finn fiatalok kik segítségüket felajánlanák, és itt térhetek vissza elkezdett gondolatomhoz, amit dr k is emleget, csak hogy ne legyen olyan sokszor már a neve leírva, emlegeti tehát, hogy és már én is utaltam rá előző irásokban bevezetőül, hogy a város fele esténként tudatlanra issza magát a bevándorlósabb fele pedig míg a másik másnaposan munkába botorkál kitakarítja az egészet, mert az a nemvárt látvány fogadott itt minket, hogy a legkeletibb berlini balkán hangulatot két vagy három körrel simán lehagyva, tizenhat évestől ötvenötig mindenkiből árad az alkoholgőz, de oly formában hogy a leheletétől a részegség mutatónk a szalonspicc fokozatra ugrik, és négykézláb botorkálnak haza fele vagy ha már a sétálás ezen módja se megy, összehugyozva alszanak valahol az utcán a hordákban járó feketék könnyű prédájaként, mert ez volt az a meglepő látvány, ami fogadott minket és ez volt az amit nem tudtunk mire vélni, hova rakni, mert ilyet még nem sok helyen pipáltunk, csak a legelborultabb szigeti hajnalon, mikor az emberek négykézlábra zombulva mennek át a margit-hídon és ahogy később ki is derült itt se volt más nagyon a szituáció, mert éppen akkor érkeztük meg, mikor az itteni három hetes nyár, ami különben minden fényét ránk mosolyogta - mert itt volt ám a három hetes utazásban a legszebb időnk és itt tudtunk a legtöbbet barnulni - legnagyobb heavy metal zenei fesztiválja és ezért volt mindenki részeg, de szerintem a legtöbb ellentmondó helyi hivatkozás ellenére egy átlagos hétvégén is hasonlatos a látvány mert a részeség itt úgy terjed mint az amerikai filmekben járvány, amikor valami a levegőbe kerül vagy egy nagyon gonosz tudós megfertőzi a város ivóvíz ellátó rendszerét, annak elenére, hogy a finn alkolt aranyárban mérik, mert itt inni nem szégyen, hanem hazafias kötelesség, amit az iskolapadban vernek az tinédzserekbe, ezért alakulhatott úgy, hogy ebben az országban hol álmaikban se gondoltuk volna (igaz Tallinban még felszerelkeztünk komoly mennyiségnek nem nevezhető hat sörrel per kopf és egy hétdecis jäger utánzattal, csakis a legroszabb eshetőségekere gondolva ) sikerült kétszeris megadott módon a fejünk tetejére álnunk, hogy ezen a virágnyelven fejezzem ki magam, erről lentebb már láthattatok egy izelítő videót, ami az ezredik hippipontunk körülményeit mutatja be, de majd arra is rátérek csak mindent a mega idejében, mert előre rohanni most nem lenne jó döntés, az érzéseim azt sugallják, mert akkor minden száll mi a történeteket tartalmazza összevissza gabajodna, szó szót követve tehát kettes volt azon alkalmaink száma mikor az illuminált állapotban dícsértük nyugtával a napot, egyszer Helsinkiben ott tartozkodásunk második és egyben utolsó estéjén és másodjára pedig háromnapra rá, a mikulás látogatás előtti éjszakán, de mondom hiába rohannak most gondolataim, inkább tövig taposom a gyeplőt, hogy a sorba fűzés szép mintát mutasson, mit olvasni lehet, ezért jönnek azok a karakterek amik azt muatják, hogy a bebaszásunk elötti este csak egy laza városnézést ejtettünk meg, miután már kénytelenek voltunk négy eurós buszjegyet váltani, hogy szállásunkra jussunk és a várt finom falatok amikkel számoltunk nem várt a csaj akinál megszáltunk és magyar barátja volt budapestről és ez volt az a tény ami felébreszetette benünk a vágyakozást, hogy akkor ezen kapcsolat biztos finom étkek készítésére ösztönzi őt, hogy avval vendégeljen meg minket, de ez elmaradt és úgy is vettünk már buszjegyet ami vissza felé is jó volt a centerbe szóval ezt kihasználva egy laza sétát tettünk, mini méretű sörtartalékunkból kettőt-kettőt elfogyasztva vacsoraképpen, hogy hátha a részegség hoz valami vicceset az utunkba, de a részegség nem illuminum, nem bennünk vívott csatát józaniummal, így az unalmáról méltán híres Helsinki látnivalója helyett, csak a részegeken röhögcséltünk, meg a kilométer hosszú és kiejthetettlen elnevezésű utcákon, miket sok emberrel egyetemben mink is róttunk szaporán, mert vissza a szállásra is gyalog szerrel mentünk mert az ajándék kává nem egy duracell elem volt a seggünkben csak két órára volt képes mozgatásba hozni végtagjainkat, ennek ellenére talátunk Dr Papundeklinek (Kartotéknak, Cartoonnak) egy félighasznált kalapot és az igazi mulatást másnapra hagytuk, arra a másnapra amikor a helyi strandon a felettébb kellemes hőmérsékletű tengerben fürdőztünk, mert nemmindegyik tengerparti városban van ám folyó, és a balti-tenger partán egységesen található, mindig a közeli tűzépről nagy dömperekkel idehordott kétszerrostált homokban megmutattuk, hogyan kell röplabdázni, csak az volt a bökkenő, hogy a polgármester itt szerintem nagy strand volleyball vagy finn nyelven häynukoontilää rajongó lehetett, mert a számos ingyen tengerparti pályát számos és mínőségben az egeketverő labdával látta el, így a helyieknek nem kellett a mi oktatásunk, mert ebben a sportban magasabb szinten álltak nálunk a pályáknak, labdáknak és a rengeteg unalmas óráik gyakorlásának hála, tehát inkább tovább is álltunk, kaja után nézni, hogy éhen ne vesszünk, mert ez volt legkoplalósabb városunk, de inkább a pihentológiai bizottság 2009 juni hó 8.-ai határozata értelmében a sörkészletek megcsapolására adtuk a fejünket, mondván hogy részegen mindig történik valami vicces említeni való, vagy ha nem akkor legalább ingyen sör akad még valahonnan, ami mindig jó, így adódott, hogy igaz az elején mértékkel lassan kezdve csapoltattuk söreinket, eljutottunk egy helyi ingyenes vájosmajori fesztiválra, hol megbizonyosodhattunk róla, hogy ebbe az időzónába még nem nagyon jutott el jamaica szele és a reggae zenét nokitelefonos csengőhangokból tanulják a helyi figurák, kik két hét napfénytől megbolondulnak, ennek következtében inkább a társaságra koncentráltunk, pedig az elején nem nagyon akaródzott szállásadónk baráti társasága tetszeni, mert közéjük tartozott egy hatalmas ork, aki épp akkor bújt elő földalatti bányájából és az ott található mákot, vagy általunk csak finn kokainnak nevezetett tubákot, amit a skanidináv országokban úgy esznek, mint kacsa a nokedlit, vagy is nem eszik, csak az ínyukre kenik, hogy nikotinéhségüket és lelki nyomorukat enyhítsék vele, (mert itt tartozkodásunk alatt, nem sokan akartak rácáfolni a messze híres finn érfelvágós hangulatra), e nagy csúnya orktól féltünk, de a nagyon gagyi zene még is inkább hozzájuk kergetett, hogy jobb híján mink is kipróbáljuk ezt a helyi nevezetességet a mindreigentmondás és a semmitviszautasítás és a minden kipróbálás kilencvenkilnecfejű dzsinjének adózva evvel egy tiszeletkört, amit mint megtudtuk a jégkorong játékosok körében nagyon menő, mert extra energiákat pumpál az agyba, amit igen hamar körübelül tíz perc elteltével meg is éreztünk már, így a helyi péterfybori koncerten, ami itt mariska egész jó hangulatban üldögéltük végig és tervezgettük az aznap estét, mert kitudódott, hogy az ork tud egy helyet, hol két euróért mérik a sört az átlagos négy helyett, és igaz hogy csak bűnözők és utcasarki ringyók járnak oda, de mink mindezekkel dacolva ki is próbáltuk a helyet, de előtte a maradék két-két sörünket a legjobb tini éveinket megszégyenítően húztuk le próbára, hogy mihamarább a fejünkbe szálljon és már ne is érdekeljen minket, hogy a valóságban 2.80 ért osztogatják ezt az árpanedűt, de hogyne érdekelt volna minket, mivel annyi pénzünk nem volt nálunk, de a finn college kisegített minket igez nem pénzel, hanem némi felvílágosítással, hogy itt olyan az ivó kultúra, hogy az utolsó után talponálló helyen, ami persze itt nemlétezik, is lehet kártyával fizetni, legnagyobb örömünkre vagy bánatunkra nem tudom, mert ez nagyon veszélyes, ha részeg az ember, mert nagyon meggondolatlan is tud lenni ebben az állapotban, így kártyával fizettük a köbányai mínőségű, négydecis, italt amin kénytelenek voltunk egy órát is kotlani, mire az ork észbe kapott vagy elég részeg lett ahhoz, hogy meghívjon minket a helybéliek nagy kendvencére, a longdrinknek nevezett grépfruitos vodkás nyálra amit jéggel és bazsalikommal szolgálnak föl és magyar módra ezt is húzóra ittuk, hogy vereje az agyunkat és megboruljunk tőle, ezek után már a történetek részletezése valahogy bonyolultá lett, de voltunk egy vagy két kocsmában még nem tudom miért vagy a társaságnak nem tetszett az egyik vagy bezárt a másik, már nemtudom mi okból egy olyan pubb mólójához kötöttük  ki szomjazó hajónkat, hol koedukált szauna is volt és a sörnek gúnyolt löttyöt már három és fél kőkemény euróért mérték, és számlánk ami a bankban volt ezt még engedte, de hogy örült volna neki azt nem mondhatnám, de a szerencse úgy adódott, hogy minden sikerüljön, hogy elég volt egyet venni belőle fejenkét, mert az örök mohó Mustang úrnak jutott így is a egész mert barátját és örök utazótársát, kit már vagy ezerszer emlegettem ebben az írásban és nevét már nincs kedvem mégegyszer leírni, de szerinem mindneki tudja melyik dr van szó, tehát barátom egy férfiadagnyi, mert eddig csak gyerek adag tubákot kostóltuk, sikeresen hazavágta magát egy jó félórára, mikor fölállni is alig tudott, de erről majd lesz nagysikerű videó, ha egyszer lesz rá módunk és időnk és az örökös városnézés és utazás hagy nekünk valamennyit erre a foglalatoskodásrar is, mert evvel az idővel, mit erre szánhatunk, sajnos nincs bőséges, de majd otthon, mikor fájó szívvel nézzük vissza a történteket, majd unalmunkban megvágunk mindent, tahát a videó majd beszél róla, hogyan nézett ki dr Cartóón, aki mint egy zsák répa borult az asztalra és jómagamra hárult a nemes feladat, hogy a sörét megigyam és a társaság már igen nagyhangú és jó kedvű tagjaival tartsam a kapcsolatot, ezért pikkpak rendbe szedtem eddig titkolt angoltudásomat és még finnül is megtanultam a legkisebb nyelvrokonság ellenére igen könnyen és leszerveztem, hogy amint barátunk lábra állítható állapotba kerül elindulunk egy bárba, hol az emberek avval ütik az időt, hogy részegen és hamisan, artiukálatlanul próbáljanak meg valami éneklés félét produkálni az elöttük lévő tévén futó szöveg és a hangszóróból üvöltő zene és sorukra várakozó önkéntes segédénekesek segítségével, más szóval mondva egy kareoki bárba szerveztem le az éjszaka következő lépését, hova nagyonis értékes és szépenpengő hippipontokat érő ingyen taxival jutottunk el, az orkkal jóban lenni megérte, mert egyedül neki volt pénze csak sajnos a zsebe körül rajtunk kívül még ott sündörgött vagy öt lány, a szállásadónk és néki csóró tanuló barátnői, akik nem hagytak minket a lehúzást mesterségében érvényesülnünk, de nem baj így is sikerült már  nehezen megtalálnunk az ágyunk és a haza felé sétá alkalmával eléggé rosszalkodni és sorra óvatlanul lekötetlenül ott hagyott biciklikkel randalíroznunk, a sikeres éneklések után, mert hát az is volt hippi pontokért szépen karaoki éneklés csak sajnos nagyon túlságosan is sokat kellet várni, így az igen drága sör vételére kényszerültünk, meg arra, hogy illetlenül az otthagyott sörök elvételével tartsuk fönnt magunkban a vágyat a mikrofon iránt és hogy, finn nyelven énekeljünk vagy kétszáz ember előtt, ami sikerült is hiába szóltak ránk, hogy más sörét elvenni nem illendő mert itt hamar bunyóba keveredik az ember ilyen dolgokért, na de a tűz, az lelkünkben égő alkohol tüze még kitartott a sorra kerülésünkig és újbóli nagysikerű videó bizonyítja majd bátorságunkat, hogy kétszáz ember előtt énekeltünk finn nyelven, vagy is csak azok, akik jó sort néztek és nem a svédet énekelték, mert ebben az országban a nagyszámú svéd kisebbség és a többszáz éves svéd uralom hatására, minden két nyelven finnül és svédül van feliratozva, így mindenki derült és kacagott és haza felé szép dicséretet kaptunk amikor épp egy alvó fiatalembert abuzáltunk a kapualjban, hogy mily szépen és szívhezszólóan énekeltünk a bárban, mert az ének után már csak várakozás és haza felétartás volt, de itt most abba kell hagyni mint mindig, mert vár ránk stockholm, hogy meghódítsuk őt és tengerét tehát majd máskor folytatom, már nincs sok helsinkiből, mert másnap el is indultunk északra.        

1000

Elértük a bűvös 1000. hippipontot, nem is akármilyen húzással, mikor épp aggódni kezdtünk 975nél, hogy a büvös millenáris határt nehogy már csak egy laza barátii helloszexszel vagy hányással érjük el, amikor is Doktor Karton kolléga egy jól átmulatott északfinn éjszaka után egy kövérkés finn leányzó második emeleti apartmanjában úgy találta alkalmasnak, hogy az elfogyasztott ingyensörök hatására felgyülemlett folyadékmennyiséget ő bizony a padlóra vizelés nevű formációban engedi útjára.

Hamarosan az utcán ébredtünk hátizsákkal a fejünk alatt.

dr. Cartoon bűne from hernyok on Vimeo.