Tehát akkor kérem szépen ez lenne a harmadik fejezete skadináv mini regényünknek, aminek témája, hogy mi történt kis csapatunkkal északnak indulásunk harmadik napján: szóval akkor este lett meg reggel és mi az autóbusz-megállóhelyen ébredtünk hálózsákainkban, az első járatra váró emberek fura nézelődésére és bökdösésére, mert azok a rohadékok ahelyett, hogy mindennapi munkájukkal törődtek volna, minket bökdöstek mindenféle botokkal, hogy keljünk már fel, hogy a nekik kirendelt helyen várhassák a buszt, vagyis az általunk elfoglalt padon. Gyors összepakolás után és kiadós benzinkutas kakkantás után, mert az előző napi grillparty kicsit megkavarta beleinket, máris útnak idultunk, vagy is vártunk arra, hogy valaki felvegyen és elindulhassunk utunknak. Sokat nem is kellett várni, mert egy még aznapos katona, ki repülőtiszt volt, de még éles bevetése nem volt, és szemei úgy áltak keresztbe, mint ahogy rocker zsoltinak szoktak a legrosszabb keritésszagattó kistarcsai üstitől, tehát jött egy ilyen katonaforma csávó aki elvitt minket, nem sokat egy tizenöt kilómétert, hogy ne ott keljen dekkolnunk, hol fájó emlékként belénk égett a nulla kilométerpernap rekordja és hogy fél óra várakozás után jöjjön egy nagyon fura figura, kinek verdájában a legrosszabb zene szólt mit el lehet képzelni, a nem csak a stopposok rémálma, hanem minden igényes zenehallgatónak a halk cauntry zene, mi zümmögésével a kialvatlan éjszaka után szörnyű hallucinációkat okozott, mert aludni nem lehetett rá, meg amúgy is milyen dolog bealudni egy autóban, ami szívességből elvisz téged magával, itt kell megjegyezzem azt a sziklaszilárd, rideg tényt, hogy Derék barátunknak Mustang úr a mohónak eddig szinte az összes autóban volt ilyen vagy ehhez hasonlatos élménye, mert nyitott szemmel, de mindenhol bealudt, vagy is kb két vagy esteleg három autó kivételével mindegyikben pihentette pilláit, hogy rémálmaival frissitse magát a következő etap megpróbáltatásiara.A halk és nagyon borzalamas muzsika ellenére túléltük az utat, és nagyon örültünk, hogy az eddigiekhez képest milyen jól haladunk, mert nem tudtuk,  hogy még vagy háromszor annyi út van betervezve, mint amennyit eddig összesen haladtunk Helsinkitől, szóval mondhatom úgy is, hogy nem voltunk teljesen képben a helyzetünkkel kapcsolatban, mikor ott álltunk az E4-es autóút melett, és a huszonöt fokos verőfényes napsütésben épp nem a másnaposságtól, hanem csupán a fáradságtól szédelegtünk, és elemeztük hogy a finnek mennyire hülyék, hogy még életükben nem láttak stoppost és ezt a legelképesztőbb módon próbálják a tudtunkra hozni, mert eddig csak egyszer volt a három hét alatt, hogy valaki számunkra teljesen érthetetlen okból eléggé internacionális jelét adta nemteccésének, miképpen a középső ujját aki haza vitte, mutogatta nekünk nagy bőszen a lett szikár alföld porfelhőiben, de itt a tavak tükörcserepeinek birodalomában majdnem minden második autós vagy dudált vagy integetett mint az idióták, vagy makiként utánozva minket hüvelykükkel játszottak, vagy kikiabáltak valamit pattogós nyelvükön, vagy lefelé mutattak öregujjukkal vagy csak nemiszervük méretét mutogatták két kezükkel vagy valami teljesen megfejthetetlen üzenetet közöltek megállás nélkül, ahelyett hogy megálltak és szépen elvittek volna magukkal, ha már úgy is arra mentek mint mink, mert csak egyetlen egy út volt északra és mi azon álltunk és ők arra mentek. Mi meg csak röhögtünk rajtuk és szenvedtünk a meglepő melegben és gondolkodtunk, hogy most jó e nekünk e globálisnak mondott felmelegedés e vagy nem e, vagy hogy az évszakok így megváltoznak és itt hol elvileg a fáma szerint nem kéne, ilyen nagy hőség van, mert a napon, hol álltunk tényleg nem lehetett sokáig bírni, és szerencsére nekünk csak egy óra néhányvalahány percet kellett várnunk, amikor Ropi Geller és a pesti srácok ötletére bevetettük az alma trükköt, ami abból áll, hogy amíg egyikőünk stoppol, a másikunk az almát próbálja előkotorni táskája eldugott zsebeiből, hátha a sors úgy akarja, hogy pont egy ilyen szerencsétlen pillanatban álljon meg valaki, mikor az egyik táskánk félig ki van pakolva a földre és stop és hopp és almatrükk és meg is állt valaki egy ezüstszínű hatalmas toyotával, hogy integetve jelezze, hogy menjünk, mert minket akar elvinni és akkor a félig kipakolt táskába eszeveszett gyorsasággal dobáltuk vissza a cuccokat, megjegyezve egymásnak, hogy az almatrükk mindig bejön. A szerencsék meg olyan, hogy ha egy helyre különös módon oda kell érnünk, mert amúgy mi nem siettünk sehova, de ha egy kontakt kapcsolat szállással meg van beszélve akkor nem praktikus nem oda érni, ezért ha valahova „oda kell” érnünk akkor a szerencse kacsingatós szeme ahogy Lamp Oil barátunk emlegetni szokta volt, mindig felénk tekint, hogy a legváratlanabb pillantban mentsen meg minket valaki, kivel pont időre érünk oda célállomásunkra, mert most is már vagy negyedszerre vagy ötödszörre, mikor semmi nagyratörő vágyunk nem volt csak legalább egy pár kilómétert haladni előre,  hogy ne a tűző napon kelljen állnunk, akkor jött egy autó aki rekordot döntő távolsággal, pont oda igyekezett mint mink, tehát így dőlt meg az egy autóval megtett ötszázkilóméteres álomhatár miért már hippipont is jár. Mert úgy adódott, hogy az almatrükkel elcsábított autós pont Rovaniamiba ment lappföldre, ott élő iszákos, mert ott mindenki iszákos, rokonait meglátogatni, igaz ez csak akkor derült ki mikor a beszállás után következő bemutatkozás után kiderült ki honnan pontosan hova tart, mert ezt az elején mikor beszálltunk nem sikerült tisztáznunk, de végült sikerült és  mi ott voltunk az autóban és a stoppolás második legjobb gyümölcsének édességét élveztük a sráccal, aki megint fiatalabb volt mint mi, vagy velem egyidős a társaság többi tagjainál fiatalabb, mégpedig azt az édességet, amit a minket célállomásra vivő autóban való utazás jelent, mert ez nemugyanolyan út, mint amikor tudod, hogy hamarosan ki kell szállnod és kezdeni a hercehurcákat az autóstopolással előről, hanem egy igazi nyugodt lelkiismerettel hátradőlős utazás, hol ha el is alszol, mert minden kocsiban elalszok, akkor a lidérces álmok, már nem is olyan lidércesek csak kicsit, főleg ha tudod, hogy hat órád van kipihenni magad az autóban a közel hatszáz kilométeres úton.                   

Az út nem volt egyszerű, mert sofőrünk nem tartozott a legtapasztaltabb vezetők közé és a közel tízórás út, mit levezetett, (minek negyedik órájában csatlakoztunk) igen csak kimerítette, minek következményében elég sokszor álltunk meg pihikélni, majdnem annyiszor mint az állapotos nyelvtanárral pisikélni. Na de nem akarom én bántai Nicot, mert rendes volt és legalább tudott vezetni nem úgy mint mi (itt hagy jegyezzek meg már megint valamit, egy röpke ríspektet húgainknak, kik előbb szereztek vezetői engedélyt mint mink, itt a helye a szmájlinak) és elvitt minket túránk legészakibb pontjára, honnan csak egy röpke kitérőt tettünk mikulás falvára, ami csak tíz kilométerrel van északabbra, mint ez a kimondhatatlan nevű Rovaniami, de ott csak egy pár órát töltöttünk, de gondolataim  hiába akarnak ennyire előre szaladni, megfékezem őket, és még az ezredik hippi pontokról, meg a csajokról kiket nem felejtettük el stírölni az út alatt. Szóval találkoztunk finn föld ezen városának strandján hostunkkal aki reményeink ellenére nem volt vállalható kinézetű és hiába szeretett enni ami igen csak meglátszott rajta, igazi tejcsárdás tehén volt és még nem is bántottam de tényleg, nekünk kaját nem adott, pedig azt írta magáról a kaucsszörfingen, hogy szeret főzni, na mindegy találkoztunk vele és róla eljutottunk arra a pontra, hol már elég széles skáláját láttuk a különböző népek nőnemű egyedeiből, hogy messzemenő következetetéseket tudjunk levonni. Egy általános megjegyzéssel kezdve, ahogy haladtunk a sarkkör felé a csajok egyre husibbak vastagabbak lettek és egyre kevésbé szégyelték ezt, ez a csaj is kinél majdnem sikerült megszállnunk is egy igazi vénusz volt olyan ősi törzsi kultusz baba, ki szívessen rakja ki a kirakatba mivel a teremtő megáldá és mivel ő áldja meg azokat kik hozzá mernek érni. Szóval kicsit részletezve szép sorjába, persze tisztelet a kivételnek, kinek nem inge ne vegye gatyára, meg vannak akik a paplan helyett is a papnét választják, így elmondható, hogy a csehekről nem érdemes szót ejteni, átlagosak, semmi fikázható jellegzetesség, a németeket inkább hagyjuk, ott csak a bevándorlók adta vérfrissités az, mi mentheti a menthetőt, kivéve, ha valaki szereti a szadomazót, a lengyel csajokról kettős volt a vélemény, de utólagos módosítással tízből hatost kapnak, a vilniusban tapasztaltak voltak a legmeglepőbbek és teljes felelősségünk tudatában és egyöntetű eredményre jutva ők voltak a legcsinosabbak és leginkább valamire használhatók, úgy egy sima hétköznap délután akadt bőven min legeltetni szemeinket és fantáziánkat, akkor már sokadjára említek meg valamit csak közbevetőleg a magyar etalontól azért etalon mert utol és megközelíthetetlen, folytatva a lettek nagyon oroszosak és jóltápláltak voltak, nagyon keleti arcberendezéssel, mit mi értékelni nem annyira tudtunk, másik meglepetés pedig az észetek voltak, hol majdnem minden stimmelt csak vakolókanállal sminkelték magukat, amit sehogy se tudtunk mire vélni, mint hogy farkas rejtezik a báránybőr alatt, a finn tél sajnos mindent elront mert itt olyan sonkás tartalékokat igényel, hogy a legszívesebben fölraknám füstölni húsvétra őket mint vadászidényt hirdetve hálót vetnénk rájuk, itt a svédekről egy két szó mert témába vág mert itt vagyunk, messziről mindenkit leköröznek, meg az is jót tesz nekik ha nyolcvannal mennek el melletted az autóval, de stockholm egy felhízlalt barbi paradicsom, ami nem túl megnyerő.

Trackback address for this post::

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.