Mint a takony a torkomon, úgy folyik, telik az idő és a történtek végeláthatatlan sorokban tülekednek a klaviatúra felé, hogy élményekből, gondolatokból, érzésekből morfémák alkotta szavakká és szavak alkotta mondatokká tömörüljenek és a technika csodája által másodpercek alatt mindenki számára értelmezhetően vírítsanak a monitorokon szerte a nagyvilágban.

Nem volt egyszerű kijutni abból a Varsó nevű, piros fehérre festett panelrengetegből, köszönhetően a botrányos minőségű közlekedésnek, a hatalmas dugóknak meg annak az apró ténynek, hogy oly sokat méltán dícsért hostunk, ki rengeteg földi jóval látott el minket, mint például a tonhalas-kukoricás-ananászos-tojásos, hashajtónak is prímán működő salátát vagy a lengyelek nagyhírű cékla cuccra hallgató nemzeti eledelét, amit nagy kétszázliteres hórdókban érlelnek hónapokik és a vistula hínárjaival fűszereznek (na de ez csak egy aprócska kitérő volt a dicséretükre), a város teljesen másik felén lakott, mint ahonnan a mi utunk kezdődött. Ez a kágyukkal teli és utcasarki lányokkal szegélyezett kétsávos főút, mit autópálya híján használnak a közlekedés minden formájára, pedig szinte csak azokra alkalmatlan. Na mindegy, átevickélve a városon valami diósdi járattal (itt honvágyunkat csillapította a hőnszeretett ikarusz busz) eljutva az első csotroga faluba ahonnan kezdődött rögös de annál több humorral spékelt utazásunk a hobbitok székelővárosába Vilniusba. Nem tudtuk, mi nicsen rendben velünk, miért olyan furcsa a stoppolás élménye, miért nem forog a világ, miért olyan hangosak az autók, miért néznek ránk olyna furcsán az emberek és az idő csigalassúsága miért váj mély barázdákat lekünkbe, amikor Konc Zsolti  fejében szöget ütött a zord felismerés, hogy előző este nem fogyasztottunk alkoholt és a józanság élményromboló hatása alatt volt bátorságunk útraindulni. De szerencsénkre a sors hamar segített rajtunk, mert mire túljutottunk e tény lábatremegtető hatása alól egy fura öltönyös figura felvett minket és elvitt minket a nem is olyan messze található blagyivosztokba vagyis annak lengyel megfelelőjébe, csak annak neve nem ragadt meg pollennel és kátránnyal borított szürkeállományunkon, furcsa dolog, hogy a legszakadtabb csavargókat, mint mink, mindig öltönyös üzletemberek veszik föl leggyakrabban és mindig arról regélnek hogy anno fiatalkorukban ők is az utazásnak ezt a bizalomra és hitre épülő válfaját részesítették előnyben. Elég nehéz elképzelni magamról, vagy útitársaink bármelyik tagjáról, hogy két három négy év múlva egy légkondis, nem is olyan rossznak számító céges autóval, a szakad farmert öltönyre cserélve, frissen borotválkozva, bőraktatáskával rohanjunk valami üzleti megbeszélésre az ország másikfelébe és fiatal stopposoknak meséljük, hogy két három négy éve mink is volt,  hogy stoppolásra adtuk akkor még lágy fejünket.

(érdekes statisztikai adat, hogy akik minket felvették nagy részük kedvelete az extrémsportokat, vagy szerette a reggae zenét)

ui.: igazából két autóval jutottunk el blegyivotokba csak ez most jutott az eszembe

 

Blagyivosztok félúton van a lengyel-litván határig és viszonylag korán oda is értünk, csak azért viszonylag, mert annak ellenére, hogy kivételesen egy órán belül felvettek minket, autópálya híján körübelül átlag kilencven kilométer per órával lehet közlekedni erre felé, az út rossz minősége és a hatalmas kamion forgalom cseppet se idegnyugtató nagysága, valamint az út mellett sorakozó eperkereskedem és különféle szolgáltatásaikat kináló leányok figyelem elterelő hatása miatt . Tehát nem rosszul álltunk és bizakodva kezdtük hüvelykünket munkába állítani és már az esti ivászatra kajára és mulatozásra gondoltunk, amikor a semmiből előkerül három helyi csirke aki mögénk állva és bájaikat bevetve elterelték rólunk az autósok figyelmét, így már csak a perverz kamionsofőrökre számíthattunk, akikhez annyira nem vágytunk. Az esélytelenek nyugalmával kezdtünk egy kávéfőzés gondolatával játszáni, amikor második nem várt meglepetésre még két stoppos csaj jött esélyeinket rontani és akkor elszakadt bennünk valami és a kávéfőzés helyett azt keztük el tervezgetni, hogy ha megállna egy autó és nem minket részesítene előnyben akkor melyik dzsekicsen rugással fogjuk nekifutásból kirugni a minket rossz fényben beállító leánykák fogát és hajuknál fogva, hogyan rángatjuk el őket az autóktól méhüket rugdosva, amikor ezen röhögcsélve, könnyünket törülgetve torkunkon akadt a hahota, mert még egy rivális érkezett a helyszinre. Nem tudtuk hol vagyunk, talán a térképet rossz oldalon nyitottuk ki és a kilencvenes évek stoppos paradicsomi állapotába  kerültünk, amikor boldog boldogtalan így közlekedett és hüvelykujj görbítéssel utazott jegyvásárlás helyett. Ekkor gondoltuk nincs mit tenni, ugrott a jó vacsora és a litván barátokkal elfogyasztott sörök reménye és kénytelenek leszünk itt sátrat verni és a szerény vacsoránkat elkölteni ami pontosan hét és fél deci tiszta warsawai csapvíz volt. De jóságos teremtő és a nincslehetetlen ekkor megkegyelmezett rajtunk és két óra alatt az összes vetélytárs kiiktatása után, pontosabbam mindenkit előttünk vittek el, kivéve azt a két ferdehajlamú egyént, akik legkésőbb csatlakoztak a dzemborihoz, minket is elég hamar fölvett egy ipariszalonna kereskedő aki szerencsétlenségünkre vagy szerencsénkre nem tudom de a határ melletti utolsó sehonnai faluban lakott és odáig készségesen elszállított. Kis magyarázat, rengeteg út van Varsó és Vilnius között, de csak egy van amin értelmes ember a Vilnia partára épült városba megy, na a mi nagyon jó kedéjű és nagyon barátságos autósunk ki blagyivosztokba szállított minket, pont nem ezt az egyegyetlen egy utat ajánlotta, hanem egy másikat amin ő egyszer tizenöt éve utazott barátaival. Ilyen a mi szerencsénk, amikor jó helyre állunk ki, akkor is képesek vagyunk nem a legtökéletesebb irányba menni, mert rossz út nem volt, onnan csak kis különbségek bírók, mint például az, hogy tizpercenként egy autó megy rajtuk (azok is csak a szomszéd faluba) vagy pedig száz, és nagy része a fővárosba. Na mindegy, mi az ajánlott úton mentünk és még amikor megtudtuk, hogy a határig visznek minket, akkor újból vissza tért a remény, hogy nem kell kutyaól sátrunkat - ami a német srácok szerint koszóvói gyártmány - felvernünk és benne aludnunk, hanem a már említett litván barátokkal sörözgélhetünk. Nagy pofára esés volt így mikor megérkeztünk a határra, vagy is akkora nem, mert mikor már közeledve, egyre kevesebb autót és egyre kisebb utat látunk magunk körül, akkor már sejtettük, hogy na ez nem lesz egy stoppos pardicsom, mint ahonnan elszabadultunk az imént. A helyzet körübeli fölvázolása: 2 hátizsákos stoppos, egy szerencsétlen út, valahol a világ valágán (mindig tudunk valahogy találni ilyen elképzelhetetlen helyeket, ahol normális ember nem vesz fel stopposokat), esőre álló idővel úgy fél nyolc felé és még százötven kilóméterre a célállomástól. Na ekkor nem tudtuk, hogy mit kell tenni, mert ilyet még nem tapasztaltunk, ilyet még senki nem mesélt, jótanácsot hasonló esetekre nem kaptunk és a stopposok nagykönyvében sem találtunk, hiába nyálaztuk át nem egyszer nem százszor csak a nagyisten tudja, hogy hányszor, mint ahogy a költő mondta egyszer. De mi a sátorhelykeresés helyett, megmutattuk a világnak hogy rakaja ki egy igazi szittya magyar karikásostorral a rubikkockát, mert a csepergő esőben egy nagyon ügyes menőverel, kikanyarodtunk a felhők alól, amit érdemes megjegyezni, mert úgy esett, hogy felvettük a szerencsétlenebbik figurát, amikor nagytáska hátra véve és sétálva az út mellett stoppolva sajnáltattuk meg magunkat egy helybéli komasszonnyal, aki volt olyan kedves és komoly két kilómétert elvitt minket a határ irányába. Örültünk is neki, mint az egykori majom az esőerdő közepén a farkának amivel fánlógva zabálja a banánt, addig a pillanatig, mikor megltuk, hogy tőlünk ötven szilárd méterre két egyenruhás fakabát pesztrálva abuzálja az atósokat, ekkor estünk először igazán nagy kétségbe utunk során, mert sok szar helyezet van, de egy ilyen elátkozott helyen rendőr mellett stoppolással próbálkozni körübelül felér egy kamikáze akcióval, amikor kolerás kecsegevérrel fertőzött kulacsban viszel magaddal vizet a szaharában rendezett tájfutóversenyre, értetlenül álltunk a a helyzet előtt, mert sok minden megtörtént ma velünk csak erre a nem számítottunk amikor ábrahámizsákjákobistene egy egysejtű osztrák szerencsen képében elküldte számunkra a megváltó angyalát aki volt olyan kedves, hogy az egyetlen helyes út helyett balgán a gpsére hallgatva erre a madár által is ritkán járt útra tévedt és unalmában megsajnálva, vagy a rendőrők igazoltatása elől megállt nekünk és elvitt Vilniusba. Megérkezve váltottunk is totót lottót meg mindent mert ilyen szerencse egyszer adódik az életben, táncra is perdültünk örömünkben és síkitva lángolt fel bennünk a rendíthetetlen istenszerelem. Most három napja Vilniusban még mindig e csoda hatása alatt vagyunk és hamarosan indulunk a plázsra röplabdázni így be is fejezem és a manók és törpök és hobbitok ezerarcú országáról, ahova a csodálatos történelem könyv varázsolt minket majd késöbb számolok  be.

 

Akkor, hogy is vannak azok a polskik

           

                                                                     motto: „Elindulásaink megannyi kis patakja,

                                                                                  a megérkezések tavába fut be lásd”

                                                                                                               /majdnem V.D./

 

 

 

Valahogy úgy lehet az utazással, hogy sose sikerül utolérni magunkat ezért van az, hogy nem bírunk egy helyben maradni és mindig újból a hátunkra vesszük igazi szocreál csővázas citromsárga túratáskánkat, mint a kilencvenes évek utazói, és az út szélén próbálunk autókat stoppolni. Olyan ez, mikor a középkori legények elindultak szerencsét próbálni, elmentek világot látni, kitanultak mindenféle mesterségeket, és haza térve az út porából rájukragadt tapasztalatot kamatoztatták az állami kincstárjegy letéteiben. Emlékeinket, amíg meg nem fakulnak, hogy ne vesszenek a memóriazavarink kusza örvényei közé, még most míg emlékszem úgy valahogy valamennyire, gyorsan leírom lengyeltóthi emlékeinket, mind a tizenégyünkét egyszerre, mert ez egy ilyen skizó fiataloknak rendezett leszoktató tábor, ahol azt próbálják velem elhitetni, hogy a hangok nem léteznek.

 Na szóval volt egyszer már szó olyanról, hogy berlinből sikeresen kivonatoztunk, és mint a legszerencsésebb cinegemadár vagy esetleg verébmadár a vércse karmai elöl megmenekültünk a szúrós szemű, igencsak katonás németalföldi ajkidó bajnok kallernőtől, aki ha megtudta volna, hogy nincs érvényes tiketünk, akkor egy szemvillanás alatt átharapta volna a torkunkat, miközben heréinkkel dekázik, de ügyetlen vércsének bizonyult, mert a budapesti metróban edzett tagjaink rutinmunkaként kijátszották az utolsó pillanatban. Ennek örömére, a találóballábam, amit szerencsére nem felejtettem ki a hajnali sietségben a másnapos pakolás közben, a már fent említett hátfájós aluminium merevítésével az átkost dicsőítő hátizsákból, így újból csak Isten kegyelméből sikerült az aluljáróban egy tábla milkát találni, amit még csak kétszer hugyoztak le, így elég olcsóba megoldottuk az aznapi reggelit és mint később kiderült az ebédet is. Ilyen pozitív élmények és nemvárt meglepetések közt vidáman dölöngélve sétálgatunk a berlini körgyűrű egyik leghihetetlenebb benzinkúttal egybekötött pihenőjébe, valahogy nem értem, mert utunk során eddig mindig csak hihetetlen helyeket találtunk szerte mindenfelé, mert megint úgy akadt, hogy egy hegy méretű mcdonalds éktelenkedett ottan, pedig a mindentudó és életet sugárzó internet azt mondta, mert megkérdeztük őt madár és végbél jóslás útján is, aztat monda, hogy berlinből elfele ez lenni a legjobb start. Ezt se értem már megint, hogy a magunkfajta ágrólszakadt csavargók mit akarnak a babiloni elnyomás ékes példájával, a imperializmus fenegyerekével a multinacionális szubkultúra génkezelt, állománydúsított, glükózszirupba mártott, de onnan is kirántott fattyával, hisz a mi hitvallásunk az azokfajtáival szöges ellentétben állnak, nem csoda, hogy alig alig akarództak fölvenni, és amint lenni szokott, már a meghalt reményhal utolsó utáni kopoltyú rezdülése előtt sikerült onnan elszabadulnunk. Ezt vagy négy óra vágyakozással teli várakozás előzte meg, amit a szaktudomány által is gyakran említett négy különböző kategóriába sorolhatunk: 1. amikor még részegen dülöngélsz és kéteurós mcdonaldos szódával próbálsz magadba valami emberi formát ölteni (kb fél óra); 2. mikor részegen dülöngélve próbálsz stoppolni mit sem törődve azzal, hogy nagyon furcsán néznek rád, mert csak az öregeken tudsz röhögni, (egy óra); 3. mikor a józanodás fájó tünetei ledöntenek a lábadról és feltváltva alusztok a hátizsákaitokon, megpróbálva úgy tenni, mint ha nem lennétek másnaposak,( fejenként félóra); 4 amikor az alvás nyújtotta maréknyi erőt és reményt, minél jobban markodba akarod szorítani, de az jófajta diósdi tüzépről kikerült homokként az aszfalt feketeségébe veszik, (az edzettségi és felkészültségi állapotól függően nulla és esetleg az életed végéig kitartó időintervallum). Mink már a negyedik pont legkritikusabb pillanatában fulladoztunk, mint partra vetett reményhal amikor megmentésünkre sietett egy bolgár kinézetű, de ennek ellenére lengyel forma, aki brüsszelből tartott hazafelé, már idősödő szüleit meglátogatni, és volt olyan kedves, hogy elvitt magával a pirosfehér szívű lengyelek földjére, ahol megtapasztalhattuk háromnapos ott tartózkodásunk alatt, milyen az ha az ember száján szívlapáttal gyömöszkölik lefelé a vendégszeretetet. Már hat-félhét fele járhatott az időbácsi, aki sziszifoszi munkájával ilyenkor, csak a kedvünket csorbítja, mert előttünk még vagy háromszázötven kőkemény kilométer volt és nem egy túlságosan forgalmas, rosszarcú bányászokkal tarkított benzinpumpumnál várakoztunk egy újabb csodára, hogy eljussunk útitervünk által szorosan diktált tempóval Warsawába, ahol meleg ágy és élelem kecsegtetett akkor hiúnak tűnő ábrándokat, amik később még is valósággossá váltak. Szerencsére nem sokat tökörésztünk ottan, mert a kútnál lovaikat tankoló helybéliek, segítségünkre siettek és egymást kezdték győzködni, hogy valaki legyen olyan kedves és vigyen el minket, csak az a baj hogy Ben Jocó népe fajtanilag igen közel áll Zsákos Frodó népéhez (mondjuk nem annyira, mint a litván, de elég közel az biztos), jó szokásuk tehát nyugatról mindenfele szakadt ukrán import zsákokat a legkülönböző vackokkal nyugaton megtölteni, mint például fenyőfa (!), radiátor, trottyos öregek, hat mázsa bab, meg mindenféle, amit az utcák szélin, meg az autópálya parkolókban találni lehet, ezért nagyon nehezen akad hely tizenegy fő számára autóikban, de ezt a próblémát már egy említett személy, méghozzá Csocsó bácsi lengyel kollegája aki kaminsöfőrnek állt, mint ahogy arról már beszámolt Dr Kartoték, elvitt minket a napfényesneknek alig mondható és a szolidaritás mozgalom egykori fellegvárába, a zánkai gyermeküdülő tízemeletes paneleit házaival másoló városba, úticélunk aznapi kijelölt állomására, Warsawiba.

 

Az öreg nagyon vicces volt és mert szakmája nem arra teremtetett, hogy nyelveket beszéljen ezért kézzel lábbal és emberfeletti nemtörödömséggel kartyogott saját nyelvén, ami minket nem zavart, mert szívünkben lángoló öröm, hogy ma sem kell utcán aludni, mindezeket az apró kellemetlenségeket elfeledtette. Egy két jellemő róla, meg a hat órás vele töltött útról, a szőr nem vész  el, csak átalakul, ahogy dr carton mondá nagyon találóan, hisz egy igazi telivér bivaly szőrmennyiségét bírta felhalmozni karján, hátán, nyakán, orra alatt, kivéve a feje búbját. Képes volt, és ezt most szó szerint venni,mert hippipontokat ér, mert felér a török pop zene halgatással, kb háromnegyed óráig rádiósistergést hallgatni, mikor a Radio Katolickó nem jött be, minden nyelven kellet valami hülyeséget tanulni, magyarul pl azt hogy 8,888,888 de hogy miért az tisztázatlan és sofőr létére pedig, nem nagyon volt tisztában öreg szeretett európánk tájaival meg fővárosaival. ( biztos van amit mink is elrontanánk lámpalázunkban, de azért a spanyolt a portugállal nem kedvelem keverni) Érdekesség még, hogy vannak olyan helyek Varsó közelében ahol este tízkor nem nagyon mertük elhagyni a kamion kétméteres védelmező árnyékát, mert igencsak maffiózó kinézetű egyének tartották fennhatóságuk alatt a terepet, és minekünk sikerült pont egy órát ott dekkolni, és itt jutott először eszünkbe, hogy akik délnek mennek meg akik északra, nem ugyanazt az élményt választják.  Éjfél is elmúlt, mikor a főváros valamelyik szélső autópálya lehajtóján találtuk magunkat, mert ott kanyarodott a centrum táblával ellenkező irányba hagymát szállító jótevőnk. Itt lett részünk előszőr abban, hogy szeretik itt a magyar világutazókat, mert a leány akinél megszálltunk, áldott legyen a teneved kaucsszörfing, autóval rohant ki értünk e kései órán, hogy mihamarább megmosdasson, megberetváljon és bőséges lakomával kínáljon, vezetés nem ment neki annyira, de mink igazi urakként hugainkakkal furikáztatjuk magunkat (itt egy ríspektet kellene említeni, de nem szabad, mert túl hamar kicsorbul, azt többi földinknek nem marad az éléből, de szeretünk titeket hugaink) így hozzá voltunk szokva a halálfélelemhez. Jól tartásunkról, jól beszél az a tény, hogy szorosra fogott útitervünk ellenére egy nappal többet időztünk az itt tervezettnél, ebben az amúgy dögunalom városban, hogy az eddig koplalás közben elveszejtett kilóinkat a konyhájukban valahogy megtaláljuk, örök hála és vendégszeretet. Különben gondoltuk, hogy a lengyel csajokról fennálló ezeréves örök dilemmát majd tán ő eltudja dönteni (nevekre egyáltalán nem tudunk emlékezni ebben a bábeli zűrzavarban, amibe utunk során keverdtünk, de az internet majd segít), hogy szépek-e vagy kövérek, mint ahogy azt a két tábor vallja. Sajnos egységes döntést nem tudott hozni a helyben felállított statáriális bíróság, mert tizenegyből három tartózkodás melett négy igen és négy nem szavazat született a kérdésben, de egy-két gondolat azért megállapítható, a temészetes szépség nevű fogalom nem teljesen ismeretlen számukra, de azért sokan vannak akik hírből se hallottak róla. Két dolog, ami egy férfi számára nagyon idegesítő tud lenni, amik kedvenc szokásaik közé tartoznak, egyik az evés, másik az a niagarai szófolyam, amit egy mondatnak csúfolva rádömlesztenek, tehát húsuk az van a téli hideg ellen és a figyelmet elkalandozásra késztető kinemfogyó beszédüknek gátat szabni, komoly feladatvégzést kíván.

 

Egy kicsit a városról, mi érdekesnek nem mondható, de mi megtaláltuk benne az izgalmakat, doktor kartoon tolmácsolásában:

 

 „Szinte hihetetlen, hogy még a legkockább miskolc szerű városokban is élmények sáskahada várja a gyanútlan, ámde minden eshetőségre felkészült lelkes vándorokat. Történetünk folyása június hó 16 odik napi eseményei délután egy óra tájban kezdődnek, mikor is a kellően fitnesses reggeli után sikerült kikászálódni bőkezű vendéglátóink apartmanjából, és egy esős szürke végeláthatatlan villamosúton találjuk magunkat egy zord nagyvárosban, lengyel ministránsfiúk és verőlegények, vizvezeték szerelők és gyönyörű lányok (na ez túlzás de a vitás kérdésre kielégítő válasz, hogy vannak szép lányok bőven csak szeretik a hasukat), és másra sem várunk csak, hogy jöjjön egy istenverte kaller, mert hogy egy ilyen országból biztos nem képesek csekket küldeni Magyarországra. Kérésünk poroszos parancsszóként hangzik az égbe, azon nyomban jön is a bilet kontrola felszólítás, igy hát a reggeli espresso hiányát adrenalinnal kompenzáljuk, no tiket no money, policia felicia. Jönne itt a félelem és reszketés, csakhogy történetünk ezúttal  váratlan fordulathoz érkezett, örök rizspekt és elismerés Antall Nimród kollégának és világhirű filmjének a Kontrollcskának, aminek nagy és lelkes rajongó táborát képezik a varsói jegykezelők, igyhát amint tudomásukra jutott, hogy mi személyesen Budapestről érkeztünk, a jegyvizsgálók Mekkájából és a bliccelők Jeruzsáleméből, könnyen megtaláltuk a baráti hangot, és újabb ékes példával bizonyitottuk  a friendmaker cigaretta hasznosságát”

 

Hogy mindenki számára érthető legyen e szép magyar nyelven íródott óda egy-két kifejezést és szóösszetételt bővebben kifejtetnék a teljessésség lehetetlen de annál nagyobb igényével 

 

legkockább miskolc szerű városokban: ezt a várost úgy kell elképzelni, mintha miskolcot meg veszprémet összegyúrnénk egy várossá és hanyag mozdulattal még dunaújvárost köréfonnánk, hogy néppeségileg és panel ügyileg helyes legyen

 

is élmények sáskahada várja: történt velünk még miegymásis a kiragadott eseményen kívülis amit lejebb közlünk

 

végeláthatatlan villamosúton találjuk magunkat: a villamosok két fajták varsóban, mini kombínok ami hosszra és szélességre is csak fele akkorák, mint budapesti társaik, és zárt bányai csillék; a közlekedés meg borzalmasabb a borzasztónál, itt akkora dugók vannak, mint blagyivosztokhoz jeruzsálem és az autósok szeretik a kreszt szabadon értelmezni, mint luther a vulgátát, így a villamosok is megrekedhetnek

 

lengyel ministránsfiúk és verőlegények, vizvezeték szerelők: itt olyan katolikusok, hogy még a börtöntől kezdve a kocsmáig mindent a pápáról neveznek el, akinek mindeenkfölötti népszerűsége, még a kamionokból is kitudja szorítani a csöcsös bugyis néni törölközőket; bányában edződött az orosz maffia nagy hatása alatt álló kaszt, ez kik csavaranyákkal rágóznak; dologoznak rendesen, csak nem otthon, hanem nyugaton párizstól londonig terjedő sávban ahol az éghajlat hasonló az övékéhez

 

hogy jöjjön egy istenverte kaller, mert hogy egy ilyen országból biztos nem képesek csekket küldeni: berlin után színesíteni akartuk a palettát, blicc hippipontokért és feltünési betegségünk zagyva folyama ez

 

reggeli espresso hiányát: utunk során, még nem volt részünk egy jó kávéra, mert sehol se találtunk egy igazi ínyencszakértőt, aki nem valami pancsal szúrja ki szemünket, ez erősen rányomja bélyegét a közhangulatra

 

és világhirű filmjének a Kontrollcskának: nem csak helyi kallerek az egész nemzet ismeri és szereti ezt a filmet és a humor mögött megrejtőző mondanivalóból is sejtenek valamit, közös szocialistablokki múltunk úgy látszik érzékeny a magábafordulásra és a megcsömörlöttségre

 

a friendmaker cigaretta: ezt egy olyan fogalom, amit minden útonlévőnek kell ismernie, ha keletre megy, ha nyugatra, a cigaretta sok mindent elintéz és komoly kapcsolatokat tud biztosítani

 

ui. az viszont igencsak balkáni beütést keltett, amikor a kallerek rágóval akartak lehúzni minket.

 

Tehát  röpke ízelítő után nézzünk még körül, mert érdemes ebben komcsi panelek paradicsomában, amit itt fővárosnak gúnyolnak az emberek. Igaz ez a történet átkos rosszízlése, hogy így alakult, hogy e város, világrekordot dönt a négyzetkilométerenkénti panelok örök ranglistáján, mert a második nagy háború sok más városhoz hasonlóan, ezt is szinte földig rombolta és egykori szépségét a szovjet tajgai parasztok kifinomultságára bízni se a lengyelek egyöntetű akarata volt, pont ezért küzdöttek ők a háboró végén nemkevés életet feláldozva a szabadság hőnáhított oltárán, és pont ez a makacs ellenállás dühítette föl a küzdő nagyhatalmakat, hogy semmit se kímélve mindet romboljanak földig és a nácik után csömörből gödörbe estek igazi pöce görörbe, mert a szovjetek is csak rombolni és az ellenáló hősőket legyilkolászni érkeztek ide, hogy mint kollega úr is mondta beolvasztott tankokból és a vistula homokjából építsenek a kőhalmokon betonszörnyeket. Ezt pont jól tudjuk, milyen a szovjet bácsi kenyeret nyújtó jobbkeze mögött meglapuló balkeze, mert jártak ők minálunk odahaza, és mink meg jártunk a varsói terrorházában, ami épületes volt és hasonlatos a budapesti druszájához.
Ezek mellett, már csak a történtekre tudok emlékezni, a sorrendre pontosan nem, de az eddig se volt rendesen megtartva, így inkább folytatom, hogy meghágtuk a vistulát, ami érdemel pár dícsérő szót, prágai ljubjanai és berlini barátját méretével, helyes folyásirányával és szagával is kenterbe veri, látképe a pesti oldalról olyan, mint a duna győrnél, csak kicsit, pont egy paraszthajszállal kisebb, és nagyon bokros, kiépítetlen, különálló jelensége a városnak, a budai oldalról valami rakpartszerűség látható a város alatt, de ez sincs szervesen beleépítve a városi élet érrendszerébe, sőt, szerintem ebben a városban nincs is pezsgő érrendszer, se élet, csak különálló emberek, akik mint a hagyák összevissza bolyonganak tennivalójuk után, pl az autósok a utat szíves örömest bővítik a járdával, ha kedvük, vagy a dugóban felforrt agyuk így látja jónak, látnivaló nincs sok kivéve talán a clark ádám téri hatalmas műanyag pálmafát(!), ami már nem is tudom, hogy hova varázsolt el minket, mert ilyet, még sehol se láttam, de jól mutatja a szocializmus mindent áthidaló csodatevő képességét, (most már nagyon sokat említettem a szocializmust, meg az ő maradványait, de nem lehet mit tenni, ez a város ilyen, élő múzeuma az átkos hívságainak), meg a zánkai gyeremeknyaraló épületeinekre hajazó bérlakások, mik mindent elborítanak és még a parlamentet körülvevő hatalmas teret is azok szegélyezik meg tizennégy emeletes panelházak, de ezeket már említettem. Persze a hatalmas betontömböket  valahogy, valamilyen módon kompenzélni kell, ezért a nagyhírű városvezetés, mindenféle nyugati multicégek és bankok perverz magasságú irodaházainak adott teret és a fejlődés reményében tárt kapukkal várta a felhőkarcolók érkezését, mint ahogy a szállásunk főgondnoka, a mindig csendes és mindig kimért apuka, mondta nekünk, ezért most úgy néz ki a városi látkép, hogy meredező paneldzsungel fölött egynéhány ezerszemű irodaházak pislognak a nézelődőre. De legyen ennyi elég a város szapulásából, mert már nagyon kikivánkoznak belőlem az azóta történt csodák, meg újbóli hihetetlen események amikből, most csak ízelítőt adhatok, mert újabb város és folyó vár meghódításra a víres Vilnius, mert ide is sikerült eljutnunk. Akkor hát, majd szó esik majd a stoppos paradicsomról vlagyivosztok mellett,  meg a rubick kockát karikásostorral kirakó magyarokról, meg a hobbitok földjéről, hol átvágtunk utunk során meg isten angyaláról, aki egy osztrák szerecsenbőrű képében mentett meg minket a pusztulástól, a világ hatodik segglyukán, mert valahogy mindig oda keveredünk. Videók, képek lesznek még, most reggeli azt go utunkra.        

 

nyitott szemmel from hernyok on Vimeo.

part III.

 

  Nehéz dolog ám, rendet tartani lyukacsos agyamban, valahogy egy két nap elteltével mindig összekeverednek a szálak és nagyon nehézkessé válik leírni a történteket, de megpróbálom összeszedni, gondolataim hiányzó puzzle darabjait, hogy tiszta és világos legyen a kép. Már eszembe is ötlött, hogy mit hagytam ki az előbbi bejelentkezésből, egy nagyon fontos momentumot, miután megérkeztünk a félig német, félig francia barátainkhoz, elmentünk felavatni Berlint és az ő, hogy is mondjam milyen folyóját. Cseppet se voltunk vele megelégedve, hisz az egész egy nagy strand volt, megjegyezhetetlen névvel, a szeretett Dunánknak töredék fesztávával, Prágában se mondhatni túl izgalmasnak az ottani folyót, a Morvát vagy mi a fenét, mert ottan is kicsi, keskeny erecske folydogál, de legalább lekelett küzdeni a nagyon fura habok keringőző tánca által keltett negatív érzeteinket, hogy nem is lenne biztos olyan jó itt megmártózni. A másik ami mindkét folyó nagy hátránya és ami Mustang úrnál az utolsó csepp volt a pohárban az, hogy mindkettő rossz irányba folyik és ez nem vicc ezt tessék komolyan venni, mert nem mindegy, ha az ember a „budai” oldalról ugrik egy szép nagy hasast és mikor feljön a víz felszinére melyik irányba fordítsa a felyét, hogy nagy levegő vétellel jusson az életben nélkülözhetetlen levegőhöz, mert ha megszokásból a folyásiránnyal szemben fordulva próbál száján oxigénhez jutni, mégpedig a megszokás nagy úr, akkor könnyen egy nemkivánatos tárgyat vagy is mondhatnán nemkivánatos trágyát kaphat fehéren csillogó fogai közé, és ez nem vicc ebből nagyon komoly balesetek is származhatnak, amin nem érdemes röhögni, mert azt mondják a hozzáértők, hogy a fulladásos halál nem túl kellemes. De szerencsére a csapatban, vannak jól képzett folyóügyi szakemberek, kik, nagy pontosságal meg tudják állapítani, a folyásírányt, felkészítve a csapat többi tagját a fent említett morbid baleset elkerülése végett, pontosan ez történt a mi esetünkben is ennél a spreee nevezetű dolognál, hogy pontos előkészületek után megállapítottuk, hogy nolám, itten megint légy van a levesben, mert ez a folyó kivan fordítva, tehát rossz irányba folyik, igaz ez nem jelenthetett akadályt, hisz edzőtáborainkban, mikor ljubljanában gyakoroltuk a városi folyókban való fürdőzést, már hozzászokhattunk az efféle apró hibákhoz a gépezetben. Tehát nagy hasas, egy két videó és fénykép és a csepergélő esőben és lassan orkán erejű szélben, dideregve és lilára fagyott szájjal átbattyogtunk, a németrómai császárok vityillójába és kedvenc palotapincsijeik egykori itatójába, vagyis a berlini backingham palac szépen gondozott és elefánt formájúra szabott buxusz bokrokkal szegélyezett szökőkútjához, hogy bátorságunkat tarsolyukunkból előkotorva,  legyőzve a turisták fényképezőgépeinek kereszttüze okozta  kellemetlen érzéseinket és nagy hasast dobtunk, a már fent említett királyi sarjak kedvenc ölebeinek nyári fürdőző lubickoló szökőkútjába. Ha most eszembe jutott volna valami vicces nevű németrómai császár vagy valaki, aki ottan lakott, akkor belefűzhettem volna, hogy emelje a bejegyzés fényét, de sajnos a történelem óráknak ezen felén, mikór őket emlegették, akkor vagy szundifunkcióra kapcsolva csorgattam a nyálam szuszogó padtársam mellett, vagy forgolódva éhes kollégistaként próbáltam valakitől szendvicset lejmolni, no de hát nem ez a lényeg, és röpke kitérőm után rá is térnék a lényegre, mint ahogy mondotta egyszer a kistarcsai plébános a másfélórás prédikációja után, mert ez harmadik rész igazából nem másról, hanem a sokat emlegetett Berlini zenei fesztiválról kell hogy szóljon, hol többek közt a máv szimfónikusok mellett a bécsi zeneakadémia is jeleskedett a fellépők között. Ide a már megint sokat említett franciák kik szállás és étek és sör adóink voltak ezen a felejthetetlennek nem mondható, mert sok részlet számunkra is csak a fényképezőgép memóriáján megragadt  hang, kép és videó fájlokból derült ki, ennek ellenére jól éreztük magunkat, rendesen és ahogy a bibliában is megvan írva, vót megborulás rendesen, arconcsúszástól kezdve, a homokevésen át, a búvárszemüveg denszig minden, úgyhogy mondhatni jól belemerültünk az élet kegyetlenebbik részébe. Négy napos volt a feszt, mint az ecseri piacon, a kiscsibék a papundekli dobozban, de „sajnos” (ezt nagyon nehéz tény eldönteni) mi csak két éjszakát és egy fél délelőttöt töltöttünk ottan, voltak ennek pénzügyi és vallás ügyi problémái is, mert mikor meg tudták, hogy Ropi Gellernek az előbőre el van távolítva a nemiszervéről, már nem nagyon néztek ránk jó szemmel, a másik baj az volt, hogy maga a belépő került annyiba, mint egy heti élelmünk, amit bárhogy is számolunk sehogy se kevés, ezen még a becsempészett másfél lityó herendi barackpálinkák se tudott mit változtatni, úgyhogy igyekeztünk a legjobb tudásunknak megfelelően mindent belesűríteni ebbe a két éjszakába, ami szerintünk hét igen és három nem és két tartozkodás mellett, mondhatni nagyon jól sikerült. Aki nem tudná, ez egy tizenegyfős expeditio az élet veleje nevű tengerszoros megkerülésére, tessék elejebb bogarászni. Na de itt se szaladhatok  gyorsabban, mint ahogy megmeszesedett porcú ujjaim engedik, pedig néha a gondolat fejben szárnyra kél, és oly gyorsan repdes és csapkod minden felé, hogy értelmező agyam és gépelő ujjaim, de néha még őrző védő őrangyalaim se tudják utolérni, tehát miután elbattyogtunk a híres nevezetes olimpia stadionig, megnézni, hogy Dárdai Pál honfitársunk, hol végja a fát és aprítja a téli tüzelőjét és meg mártózkodtunk a spreeeben (na ez lenne a berlini folyó) és visszatértünk szállásunkra és bakajáltunk és egy két há négy sörrel felspanoltuk magunkat az esti bulájra, elindultunk egy másfélórás berlini kóválygásra, hogy odaérjünk még egy két sörikével betankoljunk, mert nem volt egyszerű, még a több éve itten élő idegenszivű barátainknak sem eljutni a csepel legkülsőbb külvárosa mellé, ahol a fesztivál megtartatott. Azért mondom így hogy csepel, hogy az otthoniak is tudják mi a stájsz, meg hát az igazi lokálpatrióta kis zöld majom, nem hagy nyugodni és állandóan az otthonhoz való hasonlítgatás zabszemét dugdossa a seggembe. Tehát másfél órásnak igérkező de másfélszer annyi ideig taró utazásunk, az alapozás egyre hagosabb és harsányabb töltésével és újbóli sörök beszerzésével telt, nem fontos, megérkeztünk csepel melé, csak már sajnos éjfelet mutatott Dr Karton zsebében lapuló mobil digitális számlapja, így meg akadtunk, mert tömegközlekedés már nem igen vót, de igértek egy buszt, ami külön szállítja a szórakozni vágyó fiatalokat a helyszínre, de ennek se hírét, se hamvát nem láttuk az egy óráig tartó várakozásunk alatt, igaz keresni nem volt nagyon időnk, mert jófajta alternatív zenészek igazi cigánzenével szórakoztatták a nagyérdeműt, amire vérünk forrni kezdett, mint Tónibácsi pincéjében a lőré, táncra is perdültünk, elő kapva a karikás ostort, és megmutattuk, hogyan mulat a magyar, letáncolva mindenkit, németet és franciát, punkot és diszkópatkányt az aluljáró asztfaltjáról.

Untitled from hernyok on Vimeo.

Kitáncolva magunkat egy két hippipontért fogtunk magunknak egy ingyen taxit, a számlát Árpád apánk vére szerint a nyugatiakra hagyva (valahogy ott a vereckei hágon rossz vér kerülhetett abba a bizonyos szürkemerha szarvából készült kupába). Na és itten vagyok most nagy bajban, mert nem is tudom, hogy az ott átélteket, mily formában tehetném itt közzé, hogy mindeki által izlésesnek, kultúráltnak és mindenek felett kedvére valónak találtassék. Szerintem egy biztos egy nagy 18 villog itt szép piros karikában, ez fontos, ezt már másnap a sátorból kitámolyogva is tudtam, de legyen akkor a virágnyelvé a főszerep a tárgyilagos felsorolásra szorítkozva. Bejutni nem volt egyszerű, ezt már Dr Karton is megénekelte, de furfangosabbak vagyunk mink egy endékás vasipari dolgozónál, így maradék pálinkánkat be tudtuk csempészni a jó öreg kerítésen átdobós, és túloldalon elkapós trükkel, pedig nagyon figyeltek, utána ránkszakadt egy minimál borzalom, minek ellenállni nem tudtunk, majd beszélnek helyettem a videók.

toljad ööőreg from hernyok on Vimeo.

A másnapról könnyebb, hisz arra emlékszünk, strand volt, ipari homokkal már megint a spreee partján, amit az örökké fúvó és tényleg igencsak erős szél állandóan a pofánkba fújt, fürdés is volt meg foci is, hogy eldőljön végre az utazás alatt felmerülő probléma, ki is mindenidők legjobb focistája, meg mutattuk a Beckenbauer fattyaknak és csigazabáló Zidane rajongóknak, mit is tanított nekünk Öcsibácsi és tiszeteletére egy hatost végtunk nekik, igaz a homok és a másnaposság az ő javukra játszott. Este megint következett az elkerülhetetlen megőrülés, de kicsit tartottunk tőle, mert az örök barát pálinkás butykos kiürült, de Isten kegyelméből, minden megoldódott és a másnapi Warszawába indulás első óráit megint másnaposan, áporodott szaggal, dülöngélve tölthettük, hogy ne legyen olyan borzalmas a négyórás várakozás, na de erről késöbb, addig élvezzétek a képeket meg a videókat.

 

http://flickr.com/photos/stophopp     

 

http://picasaweb.google.pl/stophopp1/BerliniSzimfonikusokZenefesztivalja#

 

http://vimeo.com/user937499/videos

 

Meglátogatni a polákok fővárosát, Varsót, a Baltikum kőszívű Dunaújvárosát, a beton és vas Mekkáját talán eddigi lezseniálisabb húzásunknak könyvelhetjük el. A város lüktetésében érezzük a verejtékező munkások keze nyomát, ahogy a dicső szocialista dolgozók serénykednek, négy lapát sóder egy cement, beolvasztott tankmaradványokból készül a födém, nem marad fedél nélkül egyetlen árva Pavel sem, a náci kurva anyjukat a komunistáknak. Itt minden beszélő történelem és miről másról beszélne mint, hogy vér veriték csonthalom. De varsoMi sem tudtunk egykönnyen felvenni a ritmust, igyhát igénybettük az időutazó turista legfőbb fegyverhordozóját és segítőtársát egy jó üveg kőbányait. Amihez külön extrém sport jár, mert lehet vele menekülni a lesekedő policaj rendek elől akik égről földröl vizről támadhatnak, úgyhogy igazi rutinos alkoholcsempész legyen a talpán aki túljár az eszükön. Eddig sikerült.

És ahol minden utca  kétfelé keletre és nyugatra van osztva, ez a kettőség még úgy látszik napjainkban is megvan, ott hagytam abba előző leckénket, mit az élet mond nékünk tollba, hogy később mentünk haza mint a dj, már világos volt és ha a majom nem rossz gombot nyomkod az agyamon, akkor az emlékezetem se csal, akkor lehetett szerda reggel, mikor csipás szemű Lidlel eladók közt, meg fáradt gyárimunkások és mindig hangosan beszélő, zord arcú kancigányok, kik csak a napot lopják az utcán és figyelik nagy hangon veszekedve védik territoriumuk határait, között támolyogtunk szállás adó német barátunkhoz, akit a zombimérő segítségével egy tizes skálán olyan nyolc és háromnegyed zombivá számíthatjuk be. Tehát ilyen lehet egy keletberlini bevándorló negyed egy átlagos hétköznap reggelen, sok szemét sok haza felé koválygó részeges fiatal és az ndkás elhagyatott gyárépületektől szegélyezett bevándorlók dzsungele terül a szemünk elé, sok segélyruhás kisgyerek, és csodros babakocsit toló szépn ek nem mondható török vagy kurd vagy valamilyen arab származású nőszemély, rengeteg gyroszos, meg rengeteg kebabos, meg rengeteg kinai, meg török kávézó ahol hasas szőrös pasák szívják a méters vizipipákat, németet egyet se látni csak egy-két kopott bőrkabátos bekambaueri frizuréval megáldott, lepukkant kaminsöfőrt. Különben fricland ezen szegletén, a bajor hozentróglis, kis gatyás sörös németekhez képest, itt mindenki egyéniség, mindenki jelenség, mindenki vállalja a maga stílusát, pl egyetlen egy szagyros lakótelepen megbuggyant, formalin szagú nyugdíjast se láttam, mert ha itt valaki megöregszik, attól még nyugodtan rocker marad, vagy katona, vagy valami elképesztő hajkoronát varázsol magának, hogy ne legyen olyan unalmas az élet,e vagy tolószékbe ül, ebből a fajtából meglepően sok volt erre felé az egyfőre jutó egyed. Tehát valahogy ágyat fogtunk metró és villamos blicc után és rengeteg dülöngélős sétálás után, miről sajna nincs videó, mert az az átok gép lemerült, az elem töltőnk meg tönkre ment, a lidlös olcsított elem, pedig csak légyfingnyi energiát taralmaz, de hát aludtunk, és felkeltünk és elkezdődött a szerda kb olyan délután négy felé sikeresen végeztünk a reggelivel is és nyakunkba szedve szakad térképünket, meg mindenféle turista hajlamainkat amit gyermekkorunkban a szalámival szoptunk magunkba. Meglátogattuk, a híres, hírhedt sokak által ezerszer is elátkozott, családokat, szerelmeket szétszakító emberi életeket megnyomorító, egy brutális kor hitvány embertelenségét szimbolizáló berlini falat, amiből már csak egy falatnyi mardt meg, egy stadion melett, szépen kidekorélva mindenféle arrajáró, festékszórósprével felszerelkezett ifjú fritz által, mert ők így élik ki magukból a féjdalmakat, hogy kifuják magukból, erről már van fent videó, Berlin felett a kék címmel, mert mi evvel adóztónk tiszteletünkkel az áldozatok és megnyomorított családok emléke elött, szélnekeresztve egy krokodilkönnyet a szemünk sarkában, mert hát berlinben olyan szél üralkodik, hogy miúta ezt megtapasztaltuk, már mindent elhiszek a loreál reklámoknak, Berlin erős szél, de sapka még mindig a fejünkön van. A szél meg a csepegő eső keserített csak minket, de ez nem vehette el kedvünket semmitől, megnéztünk egy emlékmúzeumot, de mivel az évfordulóra készülő nagy szép és méltán emléket állító muzeumnak még csak az alapjait fekteték le, nem tul sok időt vesztegetünk a fal maradványainál, inkább kilométereket görgetve a lábunk alatt nekimentünk, hogy rágyujtsunk a reistagra, megnézni milyen is e sokat látott majd ezerévesbirodalom feje. Minden hatalmas, minden, monumentális, ilyenek ezek a németek, pénzük meg erejük meg precizutásuk van, de izlésük, meg kis fogékonyságuk a szépre a jóra, a kifinomultságra, nem nagyon akad szőke kócos idétlenül mosolygó fejükben. A parlament az olyan parlamentes volt nem tudtunk vele mit kezdeni, gyors vizit meg ott hagytuk névjegyünket,meg lehet keresni a fotók közt és az egyre erősödő esőben irány valamerre, zsidó emlékmű is volt labirintus szerű, videó innen is van, majd felekerül, ha lesz időnk szép elemzéseket írni hozzá, különben a Berlin rockendroll itt készült. Még több zivatar jött ezután, aztán meghunyászkodva az esőtől inkább haza  kavarogtunk valahogyan, valamilyen rejtélyes módon, mert hiába vagyunk mi itten jólképzett utazókkal felszerelkezve, néha komoly gondot jelent a térkép kezelése, én váltig állítom, hogy nem északra van tájolva, mint azt nékem tanították nagyhírű elődeim, a sűrű felhőzet a sarkcsilagot is kitakarta, így hiába cipeltük a kronométert és a szextánsainkat, most nem segíthettek rajtunk, de Itihazatelefonál barátunk és hű utitársunk most is feltalálta magát és eddigi tapasztalataira hagyatkozva, mit Lujbljana cityben meg már bizonyos esetekben Praha cityben is alkamazott, miszerint a térkép 180 fokos elforgatásásval és amint ő mondta a jobb bal irányok felcserélésével meg budapaesti logikával megtalálható a helyes irány, a helyes út, ami tényleg működött és bevált, csak ehhez másfélórás kiselőadását kellet végighallgatni. Na szóval haza jutva jól belakmározva, erőnk híján már csak a másnapi utazásra készültünk, meg képeket töltöttünk föl, meg irtunk meg ilyesfajta dolgokkal foglalatoskodtunk, szóval semmi érdekes nem volt, nem úgy mint a következő nap, mikor újabb címet és telefonszámot szerezve egy új világba csöppentünk jobb módban élő környéken  tehetősebb, ennek ellenére igencsak rendes, barátságos arcoknál, kik számunkra teljesen érthetetlen módon, félig németek félig franciák voltak, vegyesen keverve a két nyelvet és identitást. Na és itt volt érdekes megtapasztalni, hogy a metró milyen idő és tércontinumokon repített át minket, ahogy tünt el a szemét, a csodros nők száma is egyre kevesebb lett, egyre nőtt a német zsivaj is körülöttünk és egyre kevésbé szorította tudatalattink táskáinkat. Egy unalamasnak tűnő hangulat, unalmasnak tűnő szagokkal és jómódú boltokkal utazó világ ez konferfencia központokkal, jópofa  köztéri szobrokkal és izgalamasnak tűnű hostokkal, kiket felvetett a pénz és igaz ficsurként figyethányva az életre, jó egyetemen lébecolva határtalan vidámsággal csak egyetlen egy szabályt szabtak, tűztek ki maguk elé mégpedig, hogy aki kivesz egy sört az rakjon a spejzból is be egyet, hogy mindig legyen elegendő hideg éltető nedű. Ez jól mutatja az ottani morált és közhangulatot, ami a foglaltház aluról felfelé törekvő szervezetségével szöges ellentétben állt a felülről lefelé hullámzó káoszba, a szabályok nélküli, végtelen szabadságot. Velük esett meg ott, hogy náluk laktunk meg mégse, mint az okos szép leány gerlepárja Mátyás királynak, aki ajándékot hozott is meg nem is. Ott kajáltunk fürödtünk meg végtelen internet függőségünknek hódoltunk, de aludni egy percet se tudtunk ottan ,mert elvitek magukkal a poklok poklába, a határtalan élet legvégére, a berlini nemzetközi hangversenyterem mellett megrendezésre kerülő szimfonikusok háromnapos fesztiváljára, hol minden volt, még vér is folyt. Videók, meg képek, vannak fönt, jönnek is még, de most zárom soraimat, mert vár ránk Warszawi, a bányász lengyelek és örök magyarbarátok szocreál fővárosa. Mert itten vagyunk már megérkezve. Holnap innen folytatjuk.