Mint a takony a torkomon, úgy folyik, telik az idő és a történtek végeláthatatlan sorokban tülekednek a klaviatúra felé, hogy élményekből, gondolatokból, érzésekből morfémák alkotta szavakká és szavak alkotta mondatokká tömörüljenek és a technika csodája által másodpercek alatt mindenki számára értelmezhetően vírítsanak a monitorokon szerte a nagyvilágban.

Nem volt egyszerű kijutni abból a Varsó nevű, piros fehérre festett panelrengetegből, köszönhetően a botrányos minőségű közlekedésnek, a hatalmas dugóknak meg annak az apró ténynek, hogy oly sokat méltán dícsért hostunk, ki rengeteg földi jóval látott el minket, mint például a tonhalas-kukoricás-ananászos-tojásos, hashajtónak is prímán működő salátát vagy a lengyelek nagyhírű cékla cuccra hallgató nemzeti eledelét, amit nagy kétszázliteres hórdókban érlelnek hónapokik és a vistula hínárjaival fűszereznek (na de ez csak egy aprócska kitérő volt a dicséretükre), a város teljesen másik felén lakott, mint ahonnan a mi utunk kezdődött. Ez a kágyukkal teli és utcasarki lányokkal szegélyezett kétsávos főút, mit autópálya híján használnak a közlekedés minden formájára, pedig szinte csak azokra alkalmatlan. Na mindegy, átevickélve a városon valami diósdi járattal (itt honvágyunkat csillapította a hőnszeretett ikarusz busz) eljutva az első csotroga faluba ahonnan kezdődött rögös de annál több humorral spékelt utazásunk a hobbitok székelővárosába Vilniusba. Nem tudtuk, mi nicsen rendben velünk, miért olyan furcsa a stoppolás élménye, miért nem forog a világ, miért olyan hangosak az autók, miért néznek ránk olyna furcsán az emberek és az idő csigalassúsága miért váj mély barázdákat lekünkbe, amikor Konc Zsolti  fejében szöget ütött a zord felismerés, hogy előző este nem fogyasztottunk alkoholt és a józanság élményromboló hatása alatt volt bátorságunk útraindulni. De szerencsénkre a sors hamar segített rajtunk, mert mire túljutottunk e tény lábatremegtető hatása alól egy fura öltönyös figura felvett minket és elvitt minket a nem is olyan messze található blagyivosztokba vagyis annak lengyel megfelelőjébe, csak annak neve nem ragadt meg pollennel és kátránnyal borított szürkeállományunkon, furcsa dolog, hogy a legszakadtabb csavargókat, mint mink, mindig öltönyös üzletemberek veszik föl leggyakrabban és mindig arról regélnek hogy anno fiatalkorukban ők is az utazásnak ezt a bizalomra és hitre épülő válfaját részesítették előnyben. Elég nehéz elképzelni magamról, vagy útitársaink bármelyik tagjáról, hogy két három négy év múlva egy légkondis, nem is olyan rossznak számító céges autóval, a szakad farmert öltönyre cserélve, frissen borotválkozva, bőraktatáskával rohanjunk valami üzleti megbeszélésre az ország másikfelébe és fiatal stopposoknak meséljük, hogy két három négy éve mink is volt,  hogy stoppolásra adtuk akkor még lágy fejünket.

(érdekes statisztikai adat, hogy akik minket felvették nagy részük kedvelete az extrémsportokat, vagy szerette a reggae zenét)

ui.: igazából két autóval jutottunk el blegyivotokba csak ez most jutott az eszembe

Blagyivosztok félúton van a lengyel-litván határig és viszonylag korán oda is értünk, csak azért viszonylag, mert annak ellenére, hogy kivételesen egy órán belül felvettek minket, autópálya híján körübelül átlag kilencven kilométer per órával lehet közlekedni erre felé, az út rossz minősége és a hatalmas kamion forgalom cseppet se idegnyugtató nagysága, valamint az út mellett sorakozó eperkereskedem és különféle szolgáltatásaikat kináló leányok figyelem elterelő hatása miatt . Tehát nem rosszul álltunk és bizakodva kezdtük hüvelykünket munkába állítani és már az esti ivászatra kajára és mulatozásra gondoltunk, amikor a semmiből előkerül három helyi csirke aki mögénk állva és bájaikat bevetve elterelték rólunk az autósok figyelmét, így már csak a perverz kamionsofőrökre számíthattunk, akikhez annyira nem vágytunk. Az esélytelenek nyugalmával kezdtünk egy kávéfőzés gondolatával játszáni, amikor második nem várt meglepetésre még két stoppos csaj jött esélyeinket rontani és akkor elszakadt bennünk valami és a kávéfőzés helyett azt keztük el tervezgetni, hogy ha megállna egy autó és nem minket részesítene előnyben akkor melyik dzsekicsen rugással fogjuk nekifutásból kirugni a minket rossz fényben beállító leánykák fogát és hajuknál fogva, hogyan rángatjuk el őket az autóktól méhüket rugdosva, amikor ezen röhögcsélve, könnyünket törülgetve torkunkon akadt a hahota, mert még egy rivális érkezett a helyszinre. Nem tudtuk hol vagyunk, talán a térképet rossz oldalon nyitottuk ki és a kilencvenes évek stoppos paradicsomi állapotába  kerültünk, amikor boldog boldogtalan így közlekedett és hüvelykujj görbítéssel utazott jegyvásárlás helyett. Ekkor gondoltuk nincs mit tenni, ugrott a jó vacsora és a litván barátokkal elfogyasztott sörök reménye és kénytelenek leszünk itt sátrat verni és a szerény vacsoránkat elkölteni ami pontosan hét és fél deci tiszta warsawai csapvíz volt. De jóságos teremtő és a nincslehetetlen ekkor megkegyelmezett rajtunk és két óra alatt az összes vetélytárs kiiktatása után, pontosabbam mindenkit előttünk vittek el, kivéve azt a két ferdehajlamú egyént, akik legkésőbb csatlakoztak a dzemborihoz, minket is elég hamar fölvett egy ipariszalonna kereskedő aki szerencsétlenségünkre vagy szerencsénkre nem tudom de a határ melletti utolsó sehonnai faluban lakott és odáig készségesen elszállított. Kis magyarázat, rengeteg út van Varsó és Vilnius között, de csak egy van amin értelmes ember a Vilnia partára épült városba megy, na a mi nagyon jó kedéjű és nagyon barátságos autósunk ki blagyivosztokba szállított minket, pont nem ezt az egyegyetlen egy utat ajánlotta, hanem egy másikat amin ő egyszer tizenöt éve utazott barátaival. Ilyen a mi szerencsénk, amikor jó helyre állunk ki, akkor is képesek vagyunk nem a legtökéletesebb irányba menni, mert rossz út nem volt, onnan csak kis különbségek bírók, mint például az, hogy tizpercenként egy autó megy rajtuk (azok is csak a szomszéd faluba) vagy pedig száz, és nagy része a fővárosba. Na mindegy, mi az ajánlott úton mentünk és még amikor megtudtuk, hogy a határig visznek minket, akkor újból vissza tért a remény, hogy nem kell kutyaól sátrunkat - ami a német srácok szerint koszóvói gyártmány - felvernünk és benne aludnunk, hanem a már említett litván barátokkal sörözgélhetünk. Nagy pofára esés volt így mikor megérkeztünk a határra, vagy is akkora nem, mert mikor már közeledve, egyre kevesebb autót és egyre kisebb utat látunk magunk körül, akkor már sejtettük, hogy na ez nem lesz egy stoppos pardicsom, mint ahonnan elszabadultunk az imént. A helyzet körübeli fölvázolása: 2 hátizsákos stoppos, egy szerencsétlen út, valahol a világ valágán (mindig tudunk valahogy találni ilyen elképzelhetetlen helyeket, ahol normális ember nem vesz fel stopposokat), esőre álló idővel úgy fél nyolc felé és még százötven kilóméterre a célállomástól. Na ekkor nem tudtuk, hogy mit kell tenni, mert ilyet még nem tapasztaltunk, ilyet még senki nem mesélt, jótanácsot hasonló esetekre nem kaptunk és a stopposok nagykönyvében sem találtunk, hiába nyálaztuk át nem egyszer nem százszor csak a nagyisten tudja, hogy hányszor, mint ahogy a költő mondta egyszer. De mi a sátorhelykeresés helyett, megmutattuk a világnak hogy rakaja ki egy igazi szittya magyar karikásostorral a rubikkockát, mert a csepergő esőben egy nagyon ügyes menőverel, kikanyarodtunk a felhők alól, amit érdemes megjegyezni, mert úgy esett, hogy felvettük a szerencsétlenebbik figurát, amikor nagytáska hátra véve és sétálva az út mellett stoppolva sajnáltattuk meg magunkat egy helybéli komasszonnyal, aki volt olyan kedves és komoly két kilómétert elvitt minket a határ irányába. Örültünk is neki, mint az egykori majom az esőerdő közepén a farkának amivel fánlógva zabálja a banánt, addig a pillanatig, mikor megltuk, hogy tőlünk ötven szilárd méterre két egyenruhás fakabát pesztrálva abuzálja az atósokat, ekkor estünk először igazán nagy kétségbe utunk során, mert sok szar helyezet van, de egy ilyen elátkozott helyen rendőr mellett stoppolással próbálkozni körübelül felér egy kamikáze akcióval, amikor kolerás kecsegevérrel fertőzött kulacsban viszel magaddal vizet a szaharában rendezett tájfutóversenyre, értetlenül álltunk a a helyzet előtt, mert sok minden megtörtént ma velünk csak erre a nem számítottunk amikor ábrahámizsákjákobistene egy egysejtű osztrák szerencsen képében elküldte számunkra a megváltó angyalát aki volt olyan kedves, hogy az egyetlen helyes út helyett balgán a gpsére hallgatva erre a madár által is ritkán járt útra tévedt és unalmában megsajnálva, vagy a rendőrők igazoltatása elől megállt nekünk és elvitt Vilniusba. Megérkezve váltottunk is totót lottót meg mindent mert ilyen szerencse egyszer adódik az életben, táncra is perdültünk örömünkben és síkitva lángolt fel bennünk a rendíthetetlen istenszerelem. Most három napja Vilniusban még mindig e csoda hatása alatt vagyunk és hamarosan indulunk a plázsra röplabdázni így be is fejezem és a manók és törpök és hobbitok ezerarcú országáról, ahova a csodálatos történelem könyv varázsolt minket majd késöbb számolok  be.

Trackback address for this post::

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.