Oh,Vilnius Vilnius te háromnapos szerelem, hogyan és mily módon számoljak be rólad, mikor ezer arcod közül csak egypárat fordítottál felém és tényleg három a napok száma, mit itten adatott meg eltölteni a sors. Egyet tudok csak, hogy néped a manókéhoz hasonlatos a zsákos, a frodós, a hegyesfülű, a hobbitos manókéhoz, hát legyen ez a beszámolónk alfája és omegája és e körül forogjon a mondanivaló mint berlin a viztorony körül.Határtalan volt a szerencse, aki a szerecsent küldte hozzánk, hogy szekerén elvigyen minket a , a középiskolás tanulmányokból jól ismert, a történelem órákon mindig a katedrákon gubbasztó, figyelő, nagy tudással bíró, 1987-ben hetedik kiadását is megérő Pécsi Antal által szerkeszetett és az mtk által kiadott, keménykötésű, Történelmi Atlasz Középiskolásoknak névre keresztelt, de a lurkó, siheder gyerekek száján csak Töri Atlaszként emlegetett, térképgyűjtemény kétszáztizenkilencedik varázslatos oldalán található litibe, ami kávéfoltjaival a boszorkányok és törpök és hobbitok földjét takarja valóságos arca mögött. Ez nem is tudom mikor tűnt fel nekünk, de itt tartozkodásunk alatt egyre több cáfolhatlan bizonyiték támaszt alá, amikre az írás folyásával majd szépen napsugaras szép fehér fény kerül. Litvánokat előszőr szekereken láttunk, sajnos nem túl szép vidéki fajtákat, aki urkános bizalomgeresztő arcvonásukkal nem voltak túlságosan megnyerő hatással ránk, késöbbiekben az eső elől elbújdostak alacsony építésü roskatag viskóikba, az orrukat se dugva ki, ránk se hederítve, de ekkor már mink a feketpákó törzsből való egyén és az ő a technikaördöge által elátkozott gpsével vezérelve halandtunk vilnius felé, hova belépve csoda világba jutottunk. Varsó utáni csodavilágba, hol mézeskalácsból volt a kerítés, szép szecessziós cukormáz fodrokkal, szűk girbr-gurba utcákkal, alacsony hegyesfülü, jólöltözött, viszonylag szépnek mondható emberekkel, kik a hobbitok nemzetének boldog tagjai voltak, mint később kiderült,


Törpországban történtek tövid története

„Kaland az élet!- mondá a király broáfnak, az örök hű, suttogó szolgának”
/elindul a végtelen/


     Oké, mondá a király és szolgáinak, és máris beengedést nyeret kis csapatunk a törpök ezer éve elveszett, de mi általunk megtaláltatott törplandba, hol a hobbitok a lakók és elfek a szolgálók, oriások a bevándorlók és alkoholista orosz bűnözők a rosszfiúk. Tehát törpország a határtalan vidék, ami lengyelország mögött búvik meg a baltikum kies tájain, amik egyhangúságukkal nagyon hasonlatosak a nagymagyar alföldhöz, csak kicsit dombosabb és több rajta a fenyő. Határa nem létezik csak csoda útján érkezhet meg bele az utazó, úgy ahogy mink is tettük egy szerecsen néger által végrehajtott csodája hatására, aki a harmadik világvégéről (lesz még egypár) vitt el szekerén, kietlen utakon, hatalamas sötét erdőn át, hol törpország jelölt főútja földből döngölt hullámvasút, Vilniánusba a székelőváros ezeréve elveszett hobbitok birodalmába, hol az egyén a nagy kincs.

    Vilniusba érkezésünk csodáját, örömtánc lejtéssel emésztettük valahogy, és reszketve az izgalomtól csodáltuk, hogy hová kerültünk mink, egy cukormázzal kikent, fodros bojtos díszeit megkopottan rejtő házakat és girbe gurba utakat mutató térképszerű harmadik dimenzióban, hol az egyén a kincs. Minden furcsa volt, vágyakozásainkkal ellentétes, de kielégíthetetlen kalandvágyunknak igencsak megfelelő, mert mink sörre borra meg rossznőkre vártunk, hogy csodálatos ideérkezésünket hagyományos módon megünnepelni tudjuk, de ennek ellenére nem várt fogadtatásunk furcsa bizonyítéka volt, hogy ez nem egy normális embereknek való vidék, hanem az itten élő hobbitoknak kedvező tájéka a világegyetemnek, mert itten tényleg hobbitok laknak, kik előszerettele raknak fészkeket, lepukkant elhagyott egykori manufaktúrák sötét termeiben, amit az utcán található mindenféle érdekes dolgok tömkelegével, mit átlag ember csak szemétnek nézne, rendezik be, hogy kellem, meg az ottani feeling a szakönyvekben leírtakhoz legyen hasonló. A hobbitfészekbe hol furán éreztünk magunkat, mer még nem tudtuk hol leledzünk, és nem értettük a helyi feeling átható hatását, furcsán pislogtak szemeink az eltebtk hangoló kinézetű hegyesfülű szerzeteire és a fáradság bennünk lakó moraja, elemzésre adá fejét, hogy megértsük, hogy hol vagyunk és hogyan kell itt viselkedni, hogy a motoszka mi hajtja a mozgató rugókkal ellátóth fogaskereket bennünk a világ tetején érezze magát. Tehát akkor jöttek a bizonyitékok sorra, a hobbitokról, akik alacsonyak és hegyes fülűek, mint már mondotta broáf és a magvakat kedvelik, mert rendes étkezésre ritkán évente egyszer adják fejüket, inkább összevissza eszik a sajtos tallérjaikat meg mindenféle különböző magvakat meg nyers halat meg kagylót, meg rákot meg mindenféle szart, mint ahogy még később azt minknek is kipróbálni adatatott. Ilyesfajta hobbitok voltak nemvárt fogadóink, kik éjszaka élnek és nappal pihentetik pilláikat, magvakat esznek és nagyon érdekfeszítő ősi népszokásoknak hajbókolnak állandóan, mint a viszkaszviszkasz (ami a magyar nyelvben is megtalálható asztalitenisz néven forogva) meg az iszkicsi (ami szintén büszkélkedhet magyar megfelelővel a kőpapírollónak nevezvén). Ezen merengve hagytuk képzeletünk lóerőit szabadon nyargalni mindenfelé, mikor észrevétlen mink magunk is kezdtünk ezekben résztvenni (akkor fordítanám a broáf nyelvet: első este pinpongoztunk, meg csipszet ettünk a helyi művelődésiházban).
Kis lélegzetvételnyi szünet után folytassuk hát a történtek elborult mesélését. Miután vagy tizenkettes órája nem ettünk semmit és vagy háromszázkilométert stoppoltunk fáradságos izzadságos erőfeszítések közepette a hobbitok jó szívvel kínáltak minket bogyóikkal, de a mi üresen kongó hasikánk ezt nem tudta túlságosan jól értékelni, így mondhatni a nagy szeretettel fogadás ellenére kongó hassal, kellett ágybabújnunk, de mindezt kárpotólta, a lakásba való megérkezés, amikor a hobbit lét egyik újabb bizonyitéka nyitotta meg könnycsatornáinkat a nevetés révén, mégpedig egy szörnykutya aki egy nyugdíjas pokolőr szerepét tölötte be egykoron és az anubis névre halgatott. A nevetés az, ami élvezhetővé teszi mulatós utazásunkat.

A város, ami a hobbitok székelőfővárosa, egy nagyon ősi legenda nyomán a vilnius néven neveztetik, ennek története meg is van örökítve, márványba vésve, az ezeréves főtér diadalkapuján, de az érthetetlen óhobbit nyelven, amit ma már senki se ért, egy újabb feladat a jövő generációjának ennek megfejtetése. Eszerint a város közepén,  hatalmas főtér ágaskodik diadalívvel, meg dómmal, meg mindenféle főtérszerű kiegészítő kellékekkel ellátva, itt folyik az élet fősodra, itt találkoznak az üzleti vacsorára sietők, a szerelmesek és gengelnek azok a félszerzetek akiket az Előzőrendszernek nevezett gonosz varázsló félszáz éve betelepített ide valahonnan a vegyszer és gyeszter tájékáról, és fő foglalatoskodásuk, az erretévedő (amúgy elég nagyszámban előforduló) turistáktól bármely módón minél több gurgula érmét csaljon ki. Gurgula a helyi pénznem, ami érthetelen módon, mindig tizedesjegyű, és oly apró az emberi szemnek, hogy alig alig látni, ergo használatra csak sokévi gyakorlat után alkalmas. A városban a fő közlekedési mód a gyalogszer, mert ez csak egy belvárosból álló város, ami körül elenyésző a külváros, és ahogy a nagykönyben is megvan íratva, hogy nincs az a belváros, ami gyalogszerrel bé nem járható, emellett előszeretettel fogják igába lepukkant drótszamaraikat, amikkel minket is megkináltak és tényleg hatalmas élményt jelent a hosszukás és alacsony macskakővel kirakott dimbes-dombos, szakadt kapualjakkal szaggatott utacskákon ezek használata; a szekérrel és omnibusszal közlekedők pedig teljes szimbiózisban élnek az utakon összevissza kerekezőkkel, akinek semmi se szent, csak hogy a haladás folyamatos legyen és a lehető legrövidebb távon közlekedjen. A legendából eredően folyó szeli ketté a várost, mely női névre hallgat, nagyon gyors és elég piszkos, büdös vízű, egyesek már fürödtek benne, beszámolójuk alapján hőmérséklete nyáron kellemes, állaga kielégítő, tapadása átlagos, alacsony jellegten hidak segítségével lehet átkelni, amin az átkos nevezetű gonosz varázsló fémmé varázsolt szolgái láthatók az egyik egy stoppost ábrázol, mit a múltban élő közlekedési eszközt használót, a másik egy ipari tanulót üllővel a kezében meg fújtatóval, a harmadik egy málnaszedő aszonyt, kinek szoknyáját buzakalász díszek szegélyeznek. A folyónak forrása van, hol minden betegségre a szépség az orvosság, vége pedig nincs, mert elátkozott folyó ez is, kinek addig kell kanyargóznia a kietlen törplandi tájakon, míg meg nem leledzik benne a megbocsájtás az örök szerelme iránt, akivel a konfliktus nem tudni miért alakult ki, mert, mint említeni bátorkodtam fentebb, ezt a böfőgő óhobbit nyelvet ma már senki sem érthet, ez is az átok része. Különben a hobbitok két magánhangzót használnak életük során, abból az egyiket is csak véletlenül, ennek ellenére nyelvük hangzása dallamos, élei szépen lekerekítve, a fülnek kellemet okozva, igaz az értést nagyban megnehezítve, mert szavakat nem érteni csak mondatvégeket, ha levegőt vesznek, de az csak jobb esetben száz, roszabb esetben kétszáz szótag után következik be.

Élményeink ki nem hagyhatók innen, mert nem hittük volna, hogy létezik valahol egy ilyen város, ki magával ragad és oly gondolatokat támaszt bennünk, amiről eddig álmodni se mertünk, mint példának okárért olyanokat, hogy lehetne itten maradozni, nem csak három napocskát, hanem háromszor háromszázharminchárom napocskát, de titok ez és mint minden ez is csak háromnapos csoda. Tehát említett helyi népszokások mívelésén és nőstény drótszamarak nyargalásán kívül a folyót hóditottuk meg és a mink egyik kedvenc népszokásunkat, a strandröplabdát mutattuk meg a helyi érdeklődni vágyó kicsit ügyetlen vendéglátó hobbitjainknak, kik kötelességből jópofát vágva végigszenvedték velünk a délutánt, ezek mellett a városban nagyszámban elterülő zöldterületneknek adtuk időnkből és élveztük a mezős erdős, kikapcsolódásra igencsak alkalmas vidéket, számoltunk messzeségből érkező és a városon átrobogó karvánokat, és egykori romos épületek tetején a helyi árpanedűt iddogáltunk csodálva a naplementét. Itt hihetetlen módon forog a föld, tizenegyig simán világos van és nem nehéz a napnak ébredését is szemmel követni, mert korán kelő fajta ez itten, olyan félnégy körül már kidobja az ágy. Különben, mi csalódás vót, hogy az egyesített európai nemzetek, mik közös szövetségben a kultúra szóval szoktak kacérkodni, azt hozták jó döntésnak, hogy ez az eldugott elveszett Vilnius legyen ennek az évnek az a székelővárosa hol a kulturát nagyban mívelőnek mutatkozik. (vilnius 2009 európa kultúrális fővárosa a gyengébbek kedvéért), csalódás volt ez, mert a kiállítók és a kiálítottak, nagyban hasonlítottak G-tegoner nyújorki graffiti művész munkáihoz, (örök ríspekt a kétfarkukutya pártnak), vagy is túl sok nem volt benne, de annál nagyobb dobon verték és ahogy a helyi szájakon forgott, az egész egy money washing volt csak, igaz ez alkalomból sikerült valami elborult buliban végre ingyen főttkajához jutnunk, mint már egy előzetes videóbejelentkezésből ezt láthattátok. 
Még egypár érdekes lecsapódása lelkünkből az élményeknek: vilniusba látogatni érdemes, a hobbitok kedvesek és vendégszeretőek, csak furcsa szokásikat befogadó érdeklődéssel kell szemlélni, különben törpland egy eldugott világsegglyuk, hol nincsenek utak és stoppolni tizenegy szakállas élményvadásznak szinte lehetetlen.
   
          
 

Trackback address for this post::

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.