Lantom érces zengésű dalát, a letviában történtekről, a dolgok alakulásával ketté kell választanom, mint egykoron az egyiptomiak elől menekülő Mózes választá ketté az vörös tengert, mert ezen a vidéken történtek differenciája nem enegedni, hogy közösen számoljak be róluk. Mert a vasrigában rejtőző édes bájról és a lett népinemzeti hagyományőrző klubbal töltött kétnapos midsummerday ünnepekről nem lehet egy kalap alatt beszélni, és hogy betartsam az időrendiség számomra nagyon nehezen tartható rendjét, kezdem a várossal ami legnagyobb meglepetésre távozásunkkor szeretette meg magát, fölfedve a szilárdsága alatt rejtező édes barackot.

Egy szó, mint száz, a francia figura, aki saját nemzetiségéről a legkielégítőbbb választ adta, mármint hogy „senki se lehet tökéletes”, csodaautójával Rigába repített és tizenegy körül lefékezett az olimpya bevásárló központ mellett és a maga utánozhatatlan akcentusával és örök komolyságával sok szerencsét kivánva kipakoltuk cókmókunkat és pillanatnyi szünetet tartottunk megérkezésünkre a hosszú nap után, amikor megjártuk a kétségbe esés nem túl barátságos tájait és hatalmas szerencsénkre kikeveredtünk onnan. A fáradság csigázva tagjainkat épp fénykorát élte bennünk és nem hagyott nyugodtan és normálisan gondolkodni, csak a létszükségletekre és a vágyva várt pihenésre engedett gondolatokat szőni. Így hát vásárlásra adtuk fejünket, hogy émelygő gyomrunkon valamit segítsünk, csak nehezíté dolgunkat, hogy közülünk senkise tudá, hogy itt errefelé a posztindrusztriális fellegvárban milyen pénzen folyik az árucsere és a helyi vámosok hogyan váltják ingadozó de hőnszerett forintunkat főleg ha egyáltalán váltják azt. Mi háromszáz pityulát tippeltünk kétes benzin ár kalkulációk után, de sejtéseink és számításain csak kereken egy százat tévedtek rossz irányban, mert a valóság, ha egyáltalán van olyan, jobb szerette négyesszázzal váltani a lett pityulát. Zabáltunk, mint állat, és éreztük, hogy ereinkben újból megindul a véráram, és beindulnak a bioerőműveink és hátunkra véve nagytáskáinkat még mindig a csigának lassúságával, valahogy internet után akartunk nézni, hátha sikerül szállást keríteni, a város ekkor mesélt előszőr magáról, látvánnyal, ami igen hasonlatos volt egy olyan ferencvárosiasan lepukkant, a szocialista realizmus jellegzetes jegyeit büszkén vállaló gyárvároshoz, amit egy hatalmas tenger méretű folyó, ami a lemenő napban feketén csillogott, szel ketté. Internet lett a szerencsénkre, igaz nem elég hamar, de szállás nem, pénzt márcsak nagyon kétes nightclubbokban akartak váltani az orosz sztyeppéről érkező modernkori betyárok, akikben bizalmunk nem vetett lábat, így hát egy csöndesebb és eldugottabb zöld terület felkutatása lett következő lépésünk, hogy harminchat óra kénytelen virrasztás után végre aludhassunk. Táskástul, és a lepukkant város által belénk ivódó hangulatlansággal az idő teltével egyre kisebb feltételeket szabva kutattuk a számunkra megfelő táborhelyet, amikor hirtelen a folyó partján a susnyásban talátuk magunkat és „mibajunklehetne” felelőtlen beleegyezésével, már le is szúrtuk olysokat megélt sátrunk cövekeit. Reggel megint bizonyított, így már minden próbát kiállva útitársaink közé vettük Frendi Makker amerikai dohánylevél szedőt, aki Marbo becenévre hallgat és a reggel a velünk büdös lőré szájszagú lehelettel, kvarknyelven üvöltöző csöveseket bájos mosolyával megenyhíté és így a bemelegítés nélküli bunyó és futás veszélyeitől megmentett minket. Hihetetlen, hogy egy dohánylevélszedő bájos mosolya mekkora hatással van az emberekre és hogy a baltikum lepukkant lakói, ha külföldi szót hallanak, egyből ez a mosoly jut eszükbe.

Reggel tehát tudomásunkra jutott, hogy sikerült egy csöves tanya mellett tábort vernünk és így a territoriumuk határait, amit a szemét szétszórásával jelölnek ki erre a lett kukabúvárok, megsérteni és evvel bennük lakozó állatot előhozni. De legújabb útitársunk, ki minden nyelven perfektül beszélt ezt a problémát megoldva kis nyugodalmat hozott végre és az eső után kisütő nap édességével egykét órai bódult szundit biztosított nekünk. Szundi és sátorbontás után, mikor sikerült felvenni a kapcsolatot helybeli szállásadónkat Vlagyimérrel, még a rendelkezésünkre álló pár órát ami a várva várt találkozásig hátra volt gyors fürdőzéssel töltöttük, hogy mihamarább ki legyen pipálva teendőink ezen pontja. Kávéfőzésel és ismerkedéssel láttunk neki ennek a hatalmas méretével és furcsa tisztaságával, minket értetlenségbe sodró folyó meghódításának, mert az a furcsa szituácó fordult most elő, hogy hiába tudtuk, hogy jó lesz nekünk itt megfürödni és a köteleség teljesítésének szívderítő érzése mellett tényleg az üde felfrissülést hozza meg nekünk és erőt ad a további túra folytatásához, mégse nagyon akaródzott a fürdőgatyesz ránk mászni. (mert az állandóan vizesen zacskóba rakás és nagytáskában érlelés, már majdnem életre keltette áporodott rohadt hulla szagú fürdőnacinkat). De ennek ellenére akarterőből jelesre vizsgázva belemerészkedtünk és jól megfürödtünk a riga folyójába aminak neve már megint ismeretlen maradt számunkra, mert a folyók bármilyen fontosak is utazásunk során, nevüket sosem árulják el nekünk vagy direkt oly kacifántosat találnak ki megviccelésünkre, hogy megjegyezni aztat nem vagyunk képesek. A víz a várakozásoknak megfelelően elhozta a köteleség teljesítésének szívderítő érzését és az üde felfrissülést amire vágytunk, de orosz hugyszagával és sötétsárga vizével és irreális tisztaságával még mindig értelenkedések között hagyott minket, amire a bokorból előbúvó csöves adta meg a választ, miszerint egy ősi legenda szerint a folyó szelleme és az idő birokra keltek, hogy valami nőügyet eldöntsenek és elpusztítsák egymást és hiába harapta az idő vasfogával a folyót, a baltitenger ami szívén viselte a Daugava sorsát mert komaságban álltak egymással, kisegítve feloldotta azt.

Riga az a város, hol semmi, de semmi jóra nem számítottunk, mert kieletlen szocreál gyárvárosra számítottunk lerohadt kikötővel, és szürke panelekkel és rosszulöltözött susigatyás csúnya emberekkel. Első estén és második félnapunk, erre nagyon akaródzott rácáfolni, mert az az arca amit elsőnek fordított felénk, várakozásunknak megfelelt, igaz a később kiderült, hogy már ekkor elrejtette turistálkodásunk és örökké fikázni vágyásunk termékeny talajába maga szépségének és elviselhető hangulatának mustármagnyi magvait. Hatalamas folyóját, ami kibocsájtást nyert a tengerre, jellegtelen, piszkos beton hidak keresztezik, a város piszkos az emberek meg izzadságszagúak és tényleg rosszabul öltözöttnek tűntek első bliccre, mint a hobbit székelővárosban Vilniusban. Ennek ellenére második bliccre, amit egy vidéki ligo után ejtettünk, már sokkal szebbek tűnt és nem a vidék lepusztultsága miatt, hanem mert volt olyan kedves és másik orcáját fodítá nekünk, hogy megismerjük tengeri kagylóval kirakott óvárosát, ami valóságágos időutazás és túlérett turista paradicsom. A szerencse a kacsingatós szemével, újabb pillantásokat vetett ránk, mert úgy adta, hogy e paradicsomban tett sétálgatásaink a St. Joes napra esett ami ebben az országban érthetelen módon munkaszüneti nappal megspékelt nemzeti ünnep mikor a boltok zárva tartanak, az éttermek félre rakják kapzsiságukat és nem nyinak ki és az emberek pedig csak pihenéssel vannak elfoglalva, így a tömérdék angol és orosz turistáktól megkiméltetve, üresen kongó utcákon csodálhattuk meg e város szépségeit, mert itten van az is elrejtve a nyolcáz éves falak közé időtlen cementtel megkötve a macskakövek között. A sör ami számunkra oly kedves, mert finomságával mindig örömöt tud lopni szívünkben ezen a környékén a baltikumnak nagyon sok fajta árban méretik és a szerencse forgandó természete megint jól süté el puskaporát, mert Vlagyimir barátunk fizette a nyolcszáz forintosat, minekünk pedig a százötvenért mértárpanedűrt kellett lett figyulát a csapos csaj mellye közé dugnunk, így tehát megadtott, hogy olcsón a szalonspicc árnyékában újabb hippipontokért taxi bliccel jussunk haza, egy orosz kaszinólovag lepukkant mércével, a városnak azon oldalát is megtapasztalva, hogy kell lettül megbeszélni egy fekete fuvart számláló óra nélkül.(mit ne mondjak, nem egy nehéz feladat).

Furcsa mód, amikor másnap sikeresen koránkelve, az elindulásra készen állva battyogtunk a villamosmegállóba, hogy újból útra keljünk és hogy egy cseh autóval közlekedő litván fuvaros elvigyen minket tallin külvárosába (leghosszabb és legsikeresebb stoppunk volt), lopakodott a tolvaj elővigyázatosságával, szinte észrevétlenül idegsejtjeink közé az az utánozhatatlan diósgyőr külvárosi hangulat, ami édességével és apró finom, de nyelvet buzeráló szőreivel egy kajszibarackra emlékeztet, ami a világnak csak ezen a farpofáján érzékelhető a metafizika láthatatlan csápjaival.

Trackback address for this post::

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.